Dr. Schoner
Alfréd főrabbi:
EMLÉKEIM A SZEMINÁRIUMBÓL
Elhangzott
2017. szeptember 5.-én,
az Országos Rabbiképző Intézet
felavatásának 140. évfordulóján
Zsidó gimnazista voltam, amikor egy
alkalommal nem jött a vallástanárunk, a zseniális Geyer Arthur,
akiért mi ugyanúgy rajongtunk, mint a fölöttünk lévő osztály
Scheiberért. Azt mondta az osztályfőnökünk, hogy menjünk be Scheiber
professzor órájára, a szomszédos tanterembe. Valóságos revelációként
hatott valamennyiünkre az előadása, mert nem olyan szinten tanított,
mint egy középiskolai tanár.
A kutatásaival kapcsolatos élményeiről beszélt. Például elmondta,
hogy kint volt az akkori Leningrádban, s megtalálta a genizában
Maimonidész kézírását.
Amikor Geyer Arthur órája véletlenül megint elmaradt, és mi éppen a
tokiói olimpia lázában égtünk, Scheiber arról beszélt, hogy a
hagyományos zsidó irodalomban hol és miképpen fordul elő az olimpia.
Hogyan kapcsolódik az ókori hellenizmus gondolata az olimpiához, és
hogyan vettek részt zsidó emberek az ókori olimpiai játékokon.
Scheiber, akinek semmi affinitása nem volt a sporthoz, mégis tudta,
hogy Hajós Alfréd az athéni olimpián, 1896-ban az Égei-tengeren
megtartott úszóversenyen a 100 és az 1200 méteres gyorsúszásban
győzött, s ő volt az első zsidó magyar olimpiai bajnok.
A magyarországi oktatásban akkor ezt a fajta komplexitást nem nagyon
lehetett máshol tetten érni. Bevett gyakorlat szerint tanítottak
történelmet, matematikát, nyelvet stb. A vallástan ilyen
megközelítése egészen új volt. Könnyed, tele viccel, történetekkel,
napra készen beszélt eseményekről. A megjelenésében volt valami
arisztokratikus. Ügyelt arra, hogy öltöny, ing, nyakkendő pontosan
illeszkedjék egymáshoz. Ő volt egyébként az egyetlen rabbi, akin -
abban az időben - világos öltönyt láttam. A korabeli rabbik
feketében, vagy sötétszürkében jártak.
Scheiber Sándor, Dér István és Weisz Dávid főrabbi a szegedi
zsinagógában
Harmadikosok voltunk, amikor a zsidó
gimnázium Anna Frank felvette nevét. Attól kezdve a szombat
délelőtti istentiszteletre mindenkinek a Rabbiképző zsinagógájába
kellett járni.
Először találkoztam a neológ rabbi, a rabbijelölt fogalmával, és
ismertem meg a neológ liturgiát. A kicsi, József körúti templomban,
fent a jobb oldalon az első sor szélén ült Scheiber, mellette
Szemere Samu és Szirmai, alias Schnürmacher főkántor, operaénekes.
Minden szombat délelőtt egy rabbijelölt prédikált. A rabbijelöltek
fekete reverendát és sapkát, birétumot viseltek. Scheiber figyelte,
hogy mennek fel a szószékre, hogyan tartják meg rövid
prédikációjukat, és hogy lekötik-e a hallgatóságot.
Később, amikor homiletikát tanított nekünk a szemináriumban, azt
hangoztatta, hogy a rabbinak nem egyfajta beszéd stílussal
kell rendelkeznie. Nem mindegy, hogy gimnazisták előtt tart előadást
a hetiszakaszról, vagy egyetemisták előtt vallásfilozófiai
kérdésekről.
Scheiber nagy hatással volt rám.
A rabbi pályára azonban szüleim irányítottak. Apám nagyon vallásos
volt, a hite a Soá után sem rendült meg. Úgy érezte, ha neki
fiúgyermeke lesz, a rabbi pályára kell adnia. Ő tudatosan erre
nevelt engem. Imponált neki, hogy van egy olyan hely, ahol folytatni
tudom a zsidó tanulmányaimat. A rabbi fogalma valóságos piedesztált
jelentett számára.
Minden reggel fel kellett kelnem hat órakor, és apám fél nyolcig
tanult velem tóraolvasást. Így amikor bekerültem a szemináriumba,
már pontozatlanul olvastam Mózes öt könyvét, ha nem is hibátlanul.
Az egykori Rabbiképző fönnmaradásának és létének alapvető feltétele
volt, hogy a hátterében működött a zsidó gimnázium. Érettségi után
néhányan továbbtanultak a Rabbiképzőben, és nemcsak azért döntöttek
így, hogy megúszhassák a katonaságot, hanem, mert ez volt az
egyedüli felsőoktatási intézmény, ahol zsidóságot lehetett tanulni.
A mai rabbik, és az elmúlt évtizedek rabbi karának tagjai, néhány
kivételtől eltekintve, a zsidó gimnázium végzettjei. Közrejátszott
ebben az is, hogy akkor a két alma mater két egymásba átjárható
épületben működött.
Scheiber sokszor felidézte, hogy Dunaföldváron, ahol háború előtt
maga is rabbiskodott, az ország legkisebb közösségében, ugyanolyan
odaadóan kellett végezni a munkát, mint a legnagyobb közösségben:
összefogni, irányítani a híveket, minjánt szervezni reggel és este,
elképzelhetetlen lett volna, hogy a rabbi onnan hiányozzék. Mindig
tudta, hogyan lehet, a racionalitást az emocionális érvekkel
keverve, meggyőzni a hallgatót.
Vártuk az óráit. Ő volt a mester, az ideál. Napra kész volt
mindenben, ami zsidó irodalommal, zsidó műveltséggel, zsidó
művészettel, Bibliával kapcsolatos, és elképesztő mennyiségű
publikációja jelent meg. Sorba álltunk a különlenyomataiért,
mindenkinek személy szerint dedikálta.
Nagy különlenyomat-és könyvgyűjtő volt.
Szállóigévé vált az a mondata: "Ritka könyv, nekem megvan!"
Mindenben törekedett a tökéletességre.
Emlékszem, amikor az IMIT évkönyvet újra indította. Az évkönyv
1895-ben jelent meg először, az utolsó 1948-ban, azt Szemere Samu
szerkesztette. 1970-ben vált lehetővé, hogy MIOK (Magyar Izraeliták
Országos Képviselete) Évkönyv néven folytatódjék ez a hagyomány.
Az első vékony kötet fedőlapja elképesztően szomorú sárga színűre
sikeredett, és ez Scheibert, úgy is, mint szerkesztőt, nagyon
zavarta. Elment egy könyvkötőhöz, és az otthoni példányát beköttette
olyan színbe, mint az eredeti IMIT évkönyv volt. A misztikusan szép
bordó színű borító gerincére ugyanolyan arany betűkkel gravíroztatta
rá az évfolyamot. Utána még megjelentek évkönyvek, ha nem is
évenként.
Mi is adtunk már ki, mármint az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem,
OR-ZSE Évkönyv címen. Őrizze a két kötet is Scheiber Sándor emlékét!
Scheiber sokat adott arra, hogy a tanítványai ne legyenek
"szakbarbárok". Nem egyszer megkérdezte, mikor voltak utoljára
színházban, mit láttak, s elmeséltette. Szemere Samuval, a korszak
legnagyobb polgári filozófusával megbeszélte, hogy választható
tárgyként tartson egy Hamlet-szemináriumot. Így Szemere fél éven
keresztül a Shakespeare drámát elemezte a zsúfolásig megtelt
díszteremben, ahol minden alkalommal Scheiber is ott ült a
hallgatóság soraiban.
A rabbinak, mondotta, nem könnyű az élete sehol sem. Állandóan
fókuszban él. Ezért kell, hogy valamihez mindig visszatérhessen,
amivel leköti magát. Többünket segített abban, hogy egyetemi
diplomát szerezzünk. Scheiber megtanított arra, hogyan kell megírni
egy tudományos dolgozatot, hogyan lehet megközelíteni egy témát,
amiből előadás, vagy publikáció lesz.
Részletesen elmesélte, hogyan született meg a Magyar Zsidó
Oklevéltár sorozata; ki volt Moess Alfréd, akivel az első köteteket
szerkesztette; Dán Róbert, akivel később dolgozott együtt; s hogy
miért fontos az Oklevéltár a kutató számára. Ámulva hallgattuk,
hogyan jött létre a hitközségi monográfiák sorozata, Győrtől
Szentesig. Olyan embereket sikerült megnyernie az ügynek, akik
megszállottjai a történetkutatásnak.
A Rabbiképzőben a záróvizsgáim 1973 őszén voltak. A vizsgabizottság
elnöke Schwarz Mór, a Dózsa György úti templom néhai főrabbija volt.
1974 január 13-án avattak rabbivá, a szeminárium zsinagógájában.
Scheiber sokat adott a külsőségekre. Amikor belépett a templomba,
megszólalt az orgona, mögötte jött Feleki Rezső főkántor, s utána
én. A frigyszekrény előtt körbe vette öt rabbi. Először Dér István
főrabbi beszélt, utána zsoltárok hangzottak el, majd Scheiber Sándor
lépett mellém, és kezét fejemre téve áldott meg a jövorehehó-val.
Drága fiamnak nevezett gyönyörű beszédében. Az avatási szertartást
egy drámai idézettel fejezte be "...van, ahol temetnek és van, ahol
énekelnek!" Utalt arra, hogy édesanyámat rabbivá avatásom előtt
három héttel veszítettem el.
Scheiber Sándor beiktatja Szegeden az új rabbit, Schőner Alfrédet
(1974)
Ez már abban az időszakban volt, amikor
Scheiber a strúmaműtétje miatt elvesztette a hangját. Hosszú ideig,
péntek este és az ünnepeken mikrofonba beszélt.
A beszédeit mindig leírta, minden szónak megvolt a maga helye. Az
előadásain képes volt másfél órán át zsebre dugott kézzel lezserül
beszélni, de a prédikációi, a nagyünnepi beszédei, a temetési
emlékbeszédei mind-mind rövidek voltak. Ilyen szempontból a
magyarországi zsidó homiletika történetében is újat hozott: szép
magyarsággal, röviden, érthetően beszélt.
Tudom, - mondta - hogy nem lehet mindig veretes magyarsággal
beszélni, de arra kell törekedni, hogy a beszéd úgy hasson, mintha
nyomdakész lenne. Ez egy olyan műfaj, ami gyorsan elillan.
Most valamit elmondasz, és nem tudod már kijavítani. Amikor a
szószéken beszélsz, közvetlenül a hívőkhöz beszélj, és ne hagyj
kételyeket a szavaid után. Olyan legyen a beszéded, mint egy
kinyilatkoztatás.
Ez tanítás, így kell elfogadni!
Szegedi rabbiként, a 70-es években megismerkedtem a Tisza-parti
város szellemi életének reprezentánsaival, többek között Bálint
Sándorral, a korszak egyik legkiválóbb folkloristájával. Így tudtam
meg, hogy milyen mély barátság fűzi Scheiberhez. Egy alkalommal
Scheiber meglátogatta barátját Szegeden, s a hívő katolikus Bálint
Sándor meghívott engem is magához, hogy fiatal rabbiként jelen
lehessek, amikor a mesteremmel beszélgetnek. Elmondhatatlan
megtiszteltetés volt ez számomra. A népi folklór olyan magaslataira
vittek magukkal, amit elképzelni sem tudtam.
Amikor Löw Immánuel lánya, Eszter meghalt, Scheibert kérték fel,
hogy ő temesse el. Van egy íratlan szabály, hogy az egyik rabbi a
másik rabbi közösségében, annak beleegyezése nélkül semmilyen
funkciót nem vállal. És akkor Scheiber felhívott telefonon, hogy
"hozzájárulok-e", hogy ő temesse Löw Esztert. Kvázi "kikérte" a
kezdő szegedi rabbi hozzájárulását, aki nem is oly régen még a
tanítványa volt!!
Scheiber lojalitását –hasonlóképp- jól példázta kapcsolata Richtmann
Mózessel. Köztudott, hogy Richtmann egyfajta "kitaszítottságban"
élte meg a zsidóságát, miután a neológoknak ortodox, az ortodoxoknak
pedig neológ volt. Mindenkinek a szemébe mondta vélt vagy valós
igazságát, s ezenközben kérlelhetetlenül őszinte tudott lenni.
Scheiber maga mellé vette a rigorózus öregurat, s őt kérte meg
minden szombat délelőtt, hogy tartson tóramagyarázatot. Richtmann
élt a lehetőséggel, mondta, mondta a magáét, és nem tudta
abbahagyni. Scheiber különböző módon kacsintgatott felé, hogy
fejezze már be, de addig fel nem állt az asztaltól, amíg Richtmann
beszélt.
Azt mondta, ha Richtmann beszél, végig kell hallgatni!
Majse Weisz főrabbi az 50-es, 60-as, 70-es évek domináns vallási
vezetője volt a magyarországi ortodoxiában. Scheiber nagyon
tisztelte benne a talmudistát, valósággal felnézett rá, "szent
ember", mindig így beszélt róla. Majse Weisz viszonylag hirtelen
halt meg, hetvenegynéhány éves lehetett, és Scheiber bejelentette,
hogy kimegyünk a temetésére.
Vele mentünk valamennyien, rabbijelöltek.
Ő, aki irtózott a haláltól, és félt minden betegségtől, azt mondta,
bemegy Majse Weisz táhárájához, a mosdatásához.
"Aki akar, jöjjön velem." És ott voltunk mind, amikor Majse Weiszt
az utolsó útra felkészítették, segítettünk az öltöztetésénél.
Scheiber ragaszkodott hozzá, hogy az egyik zoknit ő húzza fel a
lábára, mert ez a legnagyobb micvá. Ezzel "elősegítjük" a túlvilágra
jutását, hogy fizikailag és lelkileg megtisztulva kerülhessen az
Örökkévaló színe elé. Scheibernek, aki abszolút liberális, modern
rabbi volt, élt a lelkében valami rendkívüli tisztelet a vallásosság
és a mélyen hívő emberek iránt.
Scheiber Sándor neve megkerülhetetlen a magyarországi zsidóság
életében. A XX. századi zsidó tudomány Magyarországon nélküle
érthetetlen. Mindenki, aki kutat, vagy ír, előbb-utóbb Scheiberbe
"botlik". Az oktatásban változatlanul fontos az ő szemlélete, ami a
mai életre is adaptálható. A tudomány iránti alázat, a rabbi hivatás
örök értékei. A szentírásoktatást, vagy a bibliaoktatást, a
judaisztika összes stúdiumát ugyanolyan fontosnak tartom, mint
Scheiber, csak alapvetően a pedagógiai eszközök, a demonstráció más,
mint az ő idejében volt. De modern pedagógiai világképe most is
előttünk lebeg.
Hiszen ebben is iskolateremtő volt. A lényeg azonban az Egyetem, ami
Scheiber nagy álma volt, s amit - más politikai, történelmi és
szociológiai körülmények között - ő is tető alá hozott volna.
Elképzelem, amint "föntről" mosolyog az Egyetemünket látva. Minden
törekvésünk arra irányul, hogy az a szellemi örökség, amit ő ránk
hagyott, ne vesszen feledésbe.
Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet c. 1984-ben megjelent
könyvének 585. oldalán a szerző így vall önmagáról:
"Hogy mi marad meg munkásságomból, az utókor dönti el. Azt
azonban már most is tudom, a hebraicát és a judaicát bevittem a
magyar tudomány disciplinái közé, munkatársakat neveltem,
érdeklődést ébresztettem a felnőttek és az ifjúság körében,
megőriztem főiskolánk hírnevét, tanítványaim katedrákon viszik
tovább. Magyarországot és Budapestet megtartottam a zsidó szellemi
élet centrumai között. Ez az én munkám és nem is kevés."
Scheiber Sándor, 1974. január
József Attila azt írja Curriculum
vitae-jében, hogy ő nem volt zseni, csak árvagyerek. Hadd variáljam
szavait: - írja Scheiber - Én nem vagyok nagy tudós, csak egyedül
maradtam. Akik nálam különbek voltak, nem jöttek vissza, vagy
elhagytak. Így egy tragikus korszakban magamnak kellett újjáépíteni
a Rabbiképző Intézetet, tanítványokat oktatni, tudományt szervezni,
szerkeszteni, korrigálni, levelezni... Ez az én munkám és nem is
kevés.. "
Hitem és reményem, hogy az Ő példája vezeti a követő generációkat,
veztőket és vezetetteket egyaránt !!!
|