Dr. Lengyel Gábor rabbi:
Emlékeim az OR-ZSÉ-ről

2017. szeptember 5.-én, az Országos Rabbiképző Intézet
felavatásának 140. évfordulóján

K‘vod harabbanim!
Tisztelt ünneplő vendégek, kedves barátaim!

1877. október 3-án, "A Hon" című újság reggeli kiadásában Jókai Mór ezt írta: "Az Országos Rabbiképző Intézet folyó hó 4-én tartandó megnyitási ünnepélyének híre külföldön is az izraeliták által élénk örömmel fogadtatott…"

Európa minden részéből üdvözlő levelek érkeztek. Dr. Perles József, müncheni rabbi levelében a következőket írja:
"Kitűnő tanerők szerencsés egyesülése folytán, kik az új intézetnél működni hivatván, bizton remélhető, hogy a megnyitandó rabbiszeminárium fontos jelentőségének eszméje csakhamar az intézet elleneinél is utat törend, és majdan számos képzett és tehetséges tanulókat fog szétküldhetni, kik alapos ismeretekkel és a zsidóság jelen föladatához mért józan értelmiséggel fölruházva, drága szülőföldemen izraelita hitközségeit az igazi vallásosság és nemesebb erkölcsösség áldásaiban részesítendik."

Most egy tudományos megjegyzés következik, amit először hallhatnak, kedves barátaim. Kutatásaim során kezembe került egy levél Kohn Sámueltől 1872. december 12-i keltezéssel Perles Józsefhez, amelyben az Országos Rabbiszeminárium megnyitását tervezik 1873-ban. Kohn felkéri Perlest, hogy legyen a Rabbiképző első rektora. Majd 1873. február 2-án ugyanezt teszi Schwarz Adolf, a későbbi bécsi rabbiszeminárium első rektora is. Dr. Blau Lajos, harmadik igazgatója ennek a szent háznak így szólt az Országos Rabbiképző Intézet ötvenéves jubileumán 1925. október 25-én:


Halljátok az Örökkévaló igéjét, Izrael fiai… elvész az én népem, mert tudás nélkül való. Ha te megveted a tudást, megvetlek én is téged, nem leszel papom, ha elfelejted Istened tanát, elfelejtem én is a te fiadat." (Hosea 4,1 és 6)

Tisztelt és Kedves Barátaim!

Elképzelhetitek, milyen dobogó szívvel és a megtiszteltetéstől meghatódva állok itt előttetek. Lengyel Gábor, Jitzchak ben Baruch Mosche Ha’Levi, aki négy évesen élte át a budapesti gettóban a szörnyű német-nyilas időket, szót kap a Rabbiképző 140 éves jubileumán.
Szeretnék mondani néhány szót a családi hátteremről: Anyám (z.l.) Dr. Lengyel Mártonné, szül. Stern Janka 1907-ben, Verbón, egy orthodox családban jött a világra.
Apám, Dr. Lengyel Márton (z.l.), Löwenheim Márton Bernátként született 1895-ben Budapesten. 1925-ben a Magyarországi Zsidó Hitközségek főkönyvelője lett, és ezt a pozícióját töltötte be haláláig, 1956. október 5-ig.

1941. január 13-án születtem Budapesten, a Síp utca 5-ben, szemben a mai és az akkori hitközségi székházzal. Apámat elvitték, de valahogy sikerült megszöknie és túlélte a vészkorszakot. Soha nem mesélte, hogy mi történt vele.

Anyámat, egy 1947. január 30-án kitöltött jegyzőkönyv szerint 1944. október 23-án a KISOK pályáról vitték Ravensbrückbe. Soha többé nem láttam....

Én, mint kisgyerek egy Szabó József utcai gyermekotthonba kerültem. Az első elemit a Szent Domonkos utcai zsidó iskolában végeztem.

Apámmal és bátyámmal (z.l.) együtt, éveken keresztül két hétig, a nyári szünetben a balatonfüredi/arácsi zsidó üdülőben nyaraltunk, ahol megismertem és csodáltam az akkori híres magyar rabbikat, mint például Dr. Scheiber Sándort, Dr. Schindler Józsefet, Dr. Komlós Ottót, Dr. Benoschofsky Imrét, Dr. Schweitzer Józsefet. Utóbbi nekem a haláláig is csak Józsi bácsi volt. Engem olyan kedvesen mindig "Gáborkámnak" nevezett.

Nagyon jó barátságban voltunk, még az intenzív osztályra is beengedtek, ha jól emlékszem 2007-ben, hogy láthassam... Csodáltam az összes rabbit a pesti zsidó gyerek szemével, élveztem érdekes anekdotáikat, meséiket, vicceiket.

Apámmal péntek este és szombat reggel a kis Ó utcai, később a Dessewffy utcai templomba jártunk. Szombatonként a reggeli istentisztelet után elsétáltunk a Dohány templomba. Apám nem mondott le róla, hogy hallhassa Ábrahámson Manó főkántor gyönyörű basszus hangját és Dr. Herschkovits Fábián, de főleg Dr. Katona József dróséit. Bár-micvám, a diktatúra ellenére, a Vasvári Pál utcai templomban volt.

1956-tól 1965-ig Izraelben éltem, 1965 augusztusától kezdve a mai napig Németországban élek. 32 évig dolgoztam mérnök-menedzserként nemzetközi cégeknél, Németországban. Rabbi-oklevelemet, a sz’michámat Berlinben szereztem 2009-ben. 2003-ban 62 éves koromban iratkoztam be az OR-ZSE Zsidó Vallástudományi Doktori Iskolájába. 2011-ig tanultam itt.

Most, a tervezett beszédemtől eltérően, szeretném felsorolni, hogy sajnos miről nem fogok beszélni:

a) Nem beszélek beilleszkedésemről és az életemről Izraelben és nem beszélek a majdnem három évig tartó katonai élményeimről.

b) Nem térek ki a németországi zsidó élet alakulására és fejlődésére a soá és az "orosz zsidó bevándorlás" után.

c) Nem beszélek a rabbinikus tevékenységemről Németországban és a kehilámról. Csak annyit jegyzek meg, hogy 1995 végén alapítottuk azt 75-en, és ma már több mint 800 halachikusan zsidó tagunk van.

d) Nem beszélek a mai sokszínű amerikai és izraeli zsidóságról, ahol szintén sok személyes tapasztalatom van.

e) Végül nem fogok zsidó vicceket mesélni, amit hallgatóim a hannoveri Leibniz Egyetemen mindig elvárnak.

Miért, kérdezitek. Mert felkértek, hogy az OR-ZSE-beli emlékeimről beszéljek.
Sok-sok emlékem közül az OR-ZSÉ-ben a szűkre szabott idő miatt csak egy néhányat választhatok ki.

Kezdem talán Dr. Domán Istvánnal, (z.l.). Az órái csak egy témával foglalkoztak: "A kereszténység a Talmud egyes traktátusaiban". Milyen jól jött nekem ez, mivel azóta is sok előadást tartok a zsidó Jézusról.

Mivel néhány rokonom a galántai zsidó temetőben van eltemetve, és Domán professzor úr tudta, hogy én a jesivákkal is foglalkoztam, hadd idézzek egy rövid, de sajnos nagyon szomorú történetet Domán tanár úr meséjéből a galántai jesiváról, ahol ő is jesiva-bocher volt. 1941 tavaszán történhetett.

Értesültünk - mesélte - hogy betiltják a jesivát. "Purim utáni napon mindannyiunknak el kellett mennünk a községházára, és kijelentkeztünk Galántáról. Még aznap jött a főszolgabíró, aki állítólag rendes ember volt. A rebbe fogadta az ajtóban, amire a főszolgabíró kiterítette az iratait egy asztalra. A bócherek neve volt rajta. Egyenként mentünk be a szobába és mutattuk kijelentő-lapjainkat. Amikor a főszolgabíró eltávozott, a rebbe megáldott minket. Mindannyian könnyeztünk, ő is, mi is.

Fájó szívvel értesültem Hannoverben a professzor úr haláláról. Schőner Alfréd rektor úr így búcsúztatta őt a Kozma utcai temetőben: "Rabbinikus munkájának integráns része volt egyetemünkön való tanítása. Évtizedeken keresztül oktatta az idősebbeket és a fiatalokat szép szóval, a Talmud gondolatvilágának érzékelhető gyengédségével".

Folytatom egy másik - sajnos - elhunyttal, Popper Péterrel (z.l.). Amikor Budapesten voltam, sikerült az órákon kívül is találkoznom vele és csodálva hallgattam meséit, filozófiáját. Emlékezem egy beszélgetésünkre, amiben engem is, kedvesen, a tanítványának nevezett.

Hogyan lehet művelt az ember? - kérdezte. Úgy, hogy olvas. És azután? - kérdezte tovább. Elgondolkodik azon, hogy mit olvas. És azután? - folytatta a kérdést. Megint olvas. És? Megint gondolkozik. És? Kérdezte tovább makacsul. És nincs tovább! Csak jönnek végtelen sorban a "megint"-ek. Akinek szerencséje van, annál ez így tart mindhalálig. Mivel Izraelben is tanított a Bar Ilan Egyetemen, sokat beszélgettünk személyes izraeli tapasztalatainkról is.

Staller Tamással (z.l.) is rendkívül sokat beszélgettem az órákon kívül, főleg a rabbihivatásról. Mint mondta nekem: "A rabbi tevékenysége során a következő értelmiségi foglalkozásokat űzi, teológus (habár a zsidó vallásban nem létezik ez a szó), pedagógus, irodalomtanár, történelemtanár, közösségszervező, szociális munkás és sok esetben, még a kántort is helyettesítenie kell... A rabbi a zsidó ember számára, bármilyen foglalkozást is űzzön, a mai napig az egyetlen igazi tekintély."

Sajnos vele kapcsolatban is egy emlékírást kell idéznem, mert ilyen gyönyörűen én már nem tudnám magyarul kifejezni az érzéseimet. Hidvégi Máté írta: "Staller Tamás maga volt a csendes és szelíd bölcsesség. Egyszerűen békesség volt beszélgetni vele. Bár arról nem beszélgettünk, mit is jelentett neki az a fogalom, hogy "zsidó" vallás. Identitást? Filozófiát? Hitet? Sorsot? Reményt, hogy a földi lét nem kezdet és nem vég?" Én is úgy mondanám: Az emlékezetemben úgy őrzöm meg őt, mint egy olyan valakit, aki maga volt a zsidó kultúra.

Szeretnék egy jeruzsálemi vendégprofesszort is megemlíteni, Shmuel Glick-et. Tanításai rendkívül érdekesek voltak számomra, két nem tudományos szempontból is. Először, mert az ő magyarja sem volt jobb az enyémnél. Másodszor, mert héberül tanított, ami számomra nagyon előnyös volt. Két különös témája foglalkoztatott engem sokáig: A zsidó nevelés kialakulása a II. Szentély idejében. Ezen kívül pedig a sabbat-gyertya történelme és az abból kialakult szokások. Vele is sokat találkoztam az órákon kívül, péntek esténként az OR-ZSE zsinagógai istentiszteletek után és ezenkívül a Dob utcai Fröhlich cukrászdában, vagy jeruzsálemi látogatásaim során.

Lichtmann Tamás tanár urat is csodáltam. Mennyire otthon van a zsidó filozófiában és irodalomban. Nála viszont nagy szerencsém volt, hogy remekül beszél németül. Nem felejtem el, hogy együtt voltunk, Kiss Endrével is, egy bécsi tudományos konferencián, ahol Tamás engem kért fel, hogy tartsak németül egy előadást Manes Sperberről. Tamás még Hannoverben is meglátogatott később, mert ő is, mint én, aktívan szerepel a zsidó-keresztény párbeszédben.

Sok tanárról tudnék még mesélni, de semmi esetre sem hagyhatom ki Szita Szabolcsot. Mivel én "soá sérült" vagyok, érdekelt voltam az előadásaiban és kutatásaiban. Egyes munkáim is erről szóltak, például a magyar lágerről Bergen Belsenben, vagy Edmund Veesenmayerről. Egy további munkám a zsidó mentésről és ellenállásról szólt. Bizony, amikor felsoroltam a neveket: Cvi Erez (született 1932-ben, mint Antscherl László), Mose Alpan (született 1918-ban, mint Elefánt Márton, későbbi neve: Pil, elefánt héberül), Dávid Gur (született 1926-ban, mint Gross Endre), Ralf Bensalom (született 1920-ban, mint Friedl Rafael), Efra Agmon (született 1922-ben, mint Teichmann Ernő), rögtön hozzászólt: "Hát ezek mind a kedves barátaim, de sajnos már nem mindegyik él." Engem, mint izraeli állampolgárt, nagyon meghatott Szita Szabolcs személyes és mély baráti kapcsolata az izraeli cionista embermentőkkel.

Ha emlékekről beszélek, nem felejtem el és köszönettel gondolok vissza a sok segítségre, amit Várhegyi Zsuzsától és Blau Évától kaptam. Nem beszélve Borsányi Feriről (z.l.), a könyvtár akkori igazgatójától. Őszintén szólva, kedves volt hozzám mindenki, a biztonságiaktól a konyhai dolgozókig.

A csúcspont számomra az OR-ZSE-ban a doktori kutatásom volt, amelynek a címe: "Modern rabbiképzés Németországban és Magyarországon, magyar származású hallgatók a német rabbiszemináriumokon (1854 – 1938)". A védés 2011. május 27-én történt. Kutatásom célja az volt, hogy bemutassam, milyen volt a modern rabbiképzés a 19. század második és a 20. század első felében Németországban és Magyarországon, különös tekintettel a magyar hallgatók részvételére és szerepére a három német rabbiszemináriumban, melyek az adott időben a következők voltak: a boroszlói (breslaui) Zsidó Teológiai Szeminárium (Jüdisch-Theologisches Seminar in Breslau), a berlini Zsidó Tudományok Főiskolája (Hochschule für die Wissenschaft des Judentums in Berlin), valamint a szintén berlini Ortodox Zsidó Rabbiszeminárium (Rabbinerseminar für das orthodoxe Judentum in Berlin). A Budapesti Országos Rabbiképző Intézetet is figyelembe vettem, ahol sok olyan diák volt, aki Németországban a fenti szemináriumokban is tanult.

A boroszlói és a budapesti rabbiképző között sok volt a párhuzam. Történelmi szükség hozta létre mindkét intézetet, a zsidó tudomány fellegvárait.

Már Zacharias Frankel, a boroszlói Seminar első rektora hirdette, hogy a tudománynak ott a helye a zsidóságon belül, a történelmi zsidóságnak pedig joga van helyet foglalni a művelt világban. Graetz professzor a boroszlói szemináriumból a már előbb említett 1877. október 4-én megtartott budapesti Rabbiképző megnyitóján a következőket mondta: "A breslaui zsidó teológiai intézmény bizonyos értelemben a most megnyíló budapesti intézet anyaintézetének tekinthető. Nemcsak annak az örömteljes ténynek a jegyében, hogy két érdemes növendékünk az új iskola professzorául neveztetett ki, hanem abból a tényből is, hogy több nálunk végzett neves magyar rabbi az új intézmény vezetésében hasznosítja majd az anyaintézetben szerzett tapasztalatokat."

Munkám második, szintén nagy terjedelmű, fontos része azon magyar származású hallgatók életrajzi adatainak összegyűjtéséből és kiértékeléséből állt, akik a fent nevezett intézményekben tanultak. 185(!) olyan személyt tudtam felkutatni, akik különböző időszakokban a német rabbiszemináriumokban tanultak.

Milyen kérdések foglalkoztattak kutatási tevékenységem során Magyarországon, Németországban, Izraelben és az USA-ban a magyar, német, héber és angol nyelvű forrásmunkák vizsgálata közben?

1. Budapesten csak 1877-ben nyílt meg a budapesti Országos Rabbiképző Intézet, amikor Németországban már három rabbiszeminárium is működött. Eddig az időpontig a magyarországi modern rabbiképzés hiánya lehetett a fő ok, hogy miért is mentek magyar rabbijelöltek és más hallgatók Németországba. Azonban még azután is látogatták magyar diákok a német szemináriumokat, miután már megnyílt a budapesti Országos Rabbiképző Intézet.

2. Fontosnak tartottam meghatározni és elemezni ezeknek a Németországban tanuló magyar zsidóknak a pontos származását. Melyik országrészből, városból ill. településről jöttek?

3. Szándékoztam továbbá megvizsgálni a rabbiszemináriumokról kikerült hallgatók későbbi életútját is. Rabbiként dolgoztak, vagy más hivatást választottak maguknak?
Csak egynéhány híres nevet szeretnék megemlíteni:
Boroszlóban tanult: Bacher Vilmos, Kohn Sámuel, Maybaum Zsigmond, Perles József. Weinberger Mózes, Venetianer Lajos.
A berlini rabbiképzőben tanult: Löw Immanuel, Perls Ármin.
A berlini orthodox rabbiszemináriumban tanult: Altmann Alexander, Baneth Edward, Nobel Anton.

Külön köszönet illeti Shlomo Spitzer professzor urat, aki doktori munkám vezetője volt, és mindig biztatott és segített, hogy befejezzem ezt az évekig tartó kutatást. Nem felejtem el soha, amit Schöner Alfréd rektor úr mondott a doktori védés után az eredményhirdetésnél (érdekes volt, hogy négy nyelvet használtunk a védésben, és a vitában): "Büszke vagyok arra, hogy ebben a történelmi jelentőségű épületben, a maszorti OR-ZSE-ban, egy Budapestről származó barátunk, Lengyel Gábor, reformrabbi, Hannoverben egy doktori munkát fejezett be, Shlomo Spitzer orthodox professzor vezetése alatt, a tel-avivi Bar Ilan Egyetemről, és az opponensei voltak: Matthias Morgenstern, egy evangelikus professzor Tübingenböl, Németországból és Dr. Bányai Viktória, egy katolikus tanár az ELTE-ről és Haraszti György, a Történelem tanszék professzora a mi egyetemünkről. Mindez 56 évvel a soá után!"

Scheiber Sándor "Igazgató Úr", akit gyerekkoromban jól ismertem Balatonfüredről, így beszélt az Országos Rabbikéző Intézet centenáriumán, 1977. december 5-én:
"Mint beiratkozott kisdiák itt szorongtam a félszázados jubileum ünnepségén. Büszkeség tölt el, hogy a centenárium történelmi órájának hangulatát én foglalhatom szavakba.... A magyar iskola híre csakhamar beragyogta a Földet. Tanárai és végzettjei megalakították a hazai hebraikát, kialakították a magyar zsidóság arculatát." ? Érdekes, hogy Scheiber professzor egy fontos kérdést tett fel, ami valójában ma is nagyon aktuális: "Mi volt az, amit itt meg lehetett tanulni, s ami egy életen át fogva tartotta tanítványait? A szkepszis! Az ógörögben ez kételkedést jelent, az újban gondolkodást."

Én is úgy vélem, megtanultunk hinni, megtanultunk kételkedni, kritikusan mérlegelni, megtanultunk gondolkodni.

Hadd fejezzem be ebben a szellemben az ünnepi előadásomat a doktori védésemen elmondott bevezető szavaimmal:

Talán e hátterem miatt is, kaptam ezt az óriási megtiszteltetést, hogy ma itt, Chaveraj Ha’jekarim - Drága Barátaim, előttetek álljak.

Köszönöm, hogy meghallgattatok és fogadjátok el az áldásomat: