Dr. Lengyel Gábor rabbi:
Emlékeim az OR-ZSÉ-ről
2017. szeptember 5.-én,
az Országos Rabbiképző Intézet
felavatásának 140. évfordulóján
K‘vod harabbanim!
Tisztelt ünneplő vendégek, kedves barátaim!
1877. október 3-án, "A Hon" című újság reggeli kiadásában Jókai Mór
ezt írta: "Az Országos Rabbiképző Intézet folyó hó 4-én tartandó
megnyitási ünnepélyének híre külföldön is az izraeliták által élénk
örömmel fogadtatott…"
Európa minden részéből üdvözlő levelek érkeztek. Dr. Perles József,
müncheni rabbi levelében a következőket írja:
"Kitűnő tanerők szerencsés egyesülése folytán, kik az új intézetnél
működni hivatván, bizton remélhető, hogy a megnyitandó
rabbiszeminárium fontos jelentőségének eszméje csakhamar az intézet
elleneinél is utat törend, és majdan számos képzett és tehetséges
tanulókat fog szétküldhetni, kik alapos ismeretekkel és a zsidóság
jelen föladatához mért józan értelmiséggel fölruházva, drága
szülőföldemen izraelita hitközségeit az igazi vallásosság és
nemesebb erkölcsösség áldásaiban részesítendik."
Most egy tudományos megjegyzés következik, amit először hallhatnak,
kedves barátaim. Kutatásaim során kezembe került egy levél Kohn
Sámueltől 1872. december 12-i keltezéssel Perles Józsefhez, amelyben
az Országos Rabbiszeminárium megnyitását tervezik 1873-ban. Kohn
felkéri Perlest, hogy legyen a Rabbiképző első rektora. Majd 1873.
február 2-án ugyanezt teszi Schwarz Adolf, a későbbi bécsi
rabbiszeminárium első rektora is. Dr. Blau Lajos, harmadik
igazgatója ennek a szent háznak így szólt az Országos Rabbiképző
Intézet ötvenéves jubileumán 1925. október 25-én:
Halljátok az Örökkévaló igéjét, Izrael fiai… elvész az én népem,
mert tudás nélkül való. Ha te megveted a tudást, megvetlek én is
téged, nem leszel papom, ha elfelejted Istened tanát, elfelejtem én
is a te fiadat." (Hosea 4,1 és 6)
Tisztelt és Kedves Barátaim!
Elképzelhetitek, milyen dobogó szívvel és a megtiszteltetéstől
meghatódva állok itt előttetek. Lengyel Gábor, Jitzchak ben Baruch
Mosche Ha’Levi, aki négy évesen élte át a budapesti gettóban a
szörnyű német-nyilas időket, szót kap a Rabbiképző 140 éves
jubileumán.
Szeretnék mondani néhány szót a családi hátteremről: Anyám (z.l.)
Dr. Lengyel Mártonné, szül. Stern Janka 1907-ben, Verbón, egy
orthodox családban jött a világra.
Apám, Dr. Lengyel Márton (z.l.), Löwenheim Márton Bernátként
született 1895-ben Budapesten. 1925-ben a Magyarországi Zsidó
Hitközségek főkönyvelője lett, és ezt a pozícióját töltötte be
haláláig, 1956. október 5-ig.
1941. január 13-án születtem Budapesten, a Síp utca 5-ben, szemben a
mai és az akkori hitközségi székházzal. Apámat elvitték, de valahogy
sikerült megszöknie és túlélte a vészkorszakot. Soha nem mesélte,
hogy mi történt vele.
Anyámat, egy 1947. január 30-án kitöltött jegyzőkönyv szerint 1944.
október 23-án a KISOK pályáról vitték Ravensbrückbe. Soha többé nem
láttam....
Én, mint kisgyerek egy Szabó József utcai gyermekotthonba kerültem.
Az első elemit a Szent Domonkos utcai zsidó iskolában végeztem.
Apámmal és bátyámmal (z.l.) együtt, éveken keresztül két hétig, a
nyári szünetben a balatonfüredi/arácsi zsidó üdülőben nyaraltunk,
ahol megismertem és csodáltam az akkori híres magyar rabbikat, mint
például Dr. Scheiber Sándort, Dr. Schindler Józsefet, Dr. Komlós
Ottót, Dr. Benoschofsky Imrét, Dr. Schweitzer Józsefet. Utóbbi nekem
a haláláig is csak Józsi bácsi volt. Engem olyan kedvesen mindig
"Gáborkámnak" nevezett.
Nagyon jó barátságban voltunk, még az intenzív osztályra is
beengedtek, ha jól emlékszem 2007-ben, hogy láthassam... Csodáltam
az összes rabbit a pesti zsidó gyerek szemével, élveztem érdekes
anekdotáikat, meséiket, vicceiket.
Apámmal péntek este és szombat reggel a kis Ó utcai, később a
Dessewffy utcai templomba jártunk. Szombatonként a reggeli
istentisztelet után elsétáltunk a Dohány templomba. Apám nem mondott
le róla, hogy hallhassa Ábrahámson Manó főkántor gyönyörű basszus
hangját és Dr. Herschkovits Fábián, de főleg Dr. Katona József
dróséit. Bár-micvám, a diktatúra ellenére, a Vasvári Pál utcai
templomban volt.
1956-tól 1965-ig Izraelben éltem, 1965 augusztusától kezdve a mai
napig Németországban élek. 32 évig dolgoztam mérnök-menedzserként
nemzetközi cégeknél, Németországban. Rabbi-oklevelemet, a
sz’michámat Berlinben szereztem 2009-ben. 2003-ban 62 éves koromban
iratkoztam be az OR-ZSE Zsidó Vallástudományi Doktori Iskolájába.
2011-ig tanultam itt.
Most, a tervezett beszédemtől eltérően, szeretném felsorolni, hogy
sajnos miről nem fogok beszélni:
a) Nem beszélek beilleszkedésemről és az életemről Izraelben és nem
beszélek a majdnem három évig tartó katonai élményeimről.
b) Nem térek ki a németországi zsidó élet alakulására és fejlődésére
a soá és az "orosz zsidó bevándorlás" után.
c) Nem beszélek a rabbinikus tevékenységemről Németországban és a
kehilámról. Csak annyit jegyzek meg, hogy 1995 végén alapítottuk azt
75-en, és ma már több mint 800 halachikusan zsidó tagunk van.
d) Nem beszélek a mai sokszínű amerikai és izraeli zsidóságról, ahol
szintén sok személyes tapasztalatom van.
e) Végül nem fogok zsidó vicceket mesélni, amit hallgatóim a
hannoveri Leibniz Egyetemen mindig elvárnak.
Miért, kérdezitek. Mert felkértek, hogy az OR-ZSE-beli emlékeimről
beszéljek.
Sok-sok emlékem közül az OR-ZSÉ-ben a szűkre szabott idő miatt csak
egy néhányat választhatok ki.
Kezdem talán Dr. Domán Istvánnal, (z.l.). Az órái csak egy témával
foglalkoztak: "A kereszténység a Talmud egyes traktátusaiban".
Milyen jól jött nekem ez, mivel azóta is sok előadást tartok a zsidó
Jézusról.
Mivel néhány rokonom a galántai zsidó temetőben van eltemetve, és
Domán professzor úr tudta, hogy én a jesivákkal is foglalkoztam,
hadd idézzek egy rövid, de sajnos nagyon szomorú történetet Domán
tanár úr meséjéből a galántai jesiváról, ahol ő is jesiva-bocher
volt. 1941 tavaszán történhetett.
Értesültünk - mesélte - hogy betiltják a jesivát. "Purim utáni napon
mindannyiunknak el kellett mennünk a községházára, és
kijelentkeztünk Galántáról. Még aznap jött a főszolgabíró, aki
állítólag rendes ember volt. A rebbe fogadta az ajtóban, amire a
főszolgabíró kiterítette az iratait egy asztalra. A bócherek neve
volt rajta. Egyenként mentünk be a szobába és mutattuk
kijelentő-lapjainkat. Amikor a főszolgabíró eltávozott, a rebbe
megáldott minket. Mindannyian könnyeztünk, ő is, mi is.
Fájó szívvel értesültem Hannoverben a professzor úr haláláról.
Schőner Alfréd rektor úr így búcsúztatta őt a Kozma utcai temetőben:
"Rabbinikus munkájának integráns része volt egyetemünkön való
tanítása. Évtizedeken keresztül oktatta az idősebbeket és a
fiatalokat szép szóval, a Talmud gondolatvilágának érzékelhető
gyengédségével".
Folytatom egy másik - sajnos - elhunyttal, Popper Péterrel (z.l.).
Amikor Budapesten voltam, sikerült az órákon kívül is találkoznom
vele és csodálva hallgattam meséit, filozófiáját. Emlékezem egy
beszélgetésünkre, amiben engem is, kedvesen, a tanítványának
nevezett.
Hogyan lehet művelt az ember? - kérdezte. Úgy, hogy olvas. És
azután? - kérdezte tovább. Elgondolkodik azon, hogy mit olvas. És
azután? - folytatta a kérdést. Megint olvas. És? Megint gondolkozik.
És? Kérdezte tovább makacsul. És nincs tovább! Csak jönnek végtelen
sorban a "megint"-ek. Akinek szerencséje van, annál ez így tart
mindhalálig. Mivel Izraelben is tanított a Bar Ilan Egyetemen, sokat
beszélgettünk személyes izraeli tapasztalatainkról is.
Staller Tamással (z.l.) is rendkívül sokat beszélgettem az órákon
kívül, főleg a rabbihivatásról. Mint mondta nekem: "A rabbi
tevékenysége során a következő értelmiségi foglalkozásokat űzi,
teológus (habár a zsidó vallásban nem létezik ez a szó), pedagógus,
irodalomtanár, történelemtanár, közösségszervező, szociális munkás
és sok esetben, még a kántort is helyettesítenie kell... A rabbi a
zsidó ember számára, bármilyen foglalkozást is űzzön, a mai napig az
egyetlen igazi tekintély."
Sajnos vele kapcsolatban is egy emlékírást kell idéznem, mert ilyen
gyönyörűen én már nem tudnám magyarul kifejezni az érzéseimet.
Hidvégi Máté írta: "Staller Tamás maga volt a csendes és szelíd
bölcsesség. Egyszerűen békesség volt beszélgetni vele. Bár arról nem
beszélgettünk, mit is jelentett neki az a fogalom, hogy "zsidó"
vallás. Identitást? Filozófiát? Hitet? Sorsot? Reményt, hogy a földi
lét nem kezdet és nem vég?" Én is úgy mondanám: Az emlékezetemben
úgy őrzöm meg őt, mint egy olyan valakit, aki maga volt a zsidó
kultúra.
Szeretnék egy jeruzsálemi vendégprofesszort is megemlíteni, Shmuel
Glick-et. Tanításai rendkívül érdekesek voltak számomra, két nem
tudományos szempontból is. Először, mert az ő magyarja sem volt jobb
az enyémnél. Másodszor, mert héberül tanított, ami számomra nagyon
előnyös volt. Két különös témája foglalkoztatott engem sokáig: A
zsidó nevelés kialakulása a II. Szentély idejében. Ezen kívül pedig
a sabbat-gyertya történelme és az abból kialakult szokások. Vele is
sokat találkoztam az órákon kívül, péntek esténként az OR-ZSE
zsinagógai istentiszteletek után és ezenkívül a Dob utcai Fröhlich
cukrászdában, vagy jeruzsálemi látogatásaim során.
Lichtmann Tamás tanár urat is csodáltam. Mennyire otthon van a zsidó
filozófiában és irodalomban. Nála viszont nagy szerencsém volt, hogy
remekül beszél németül. Nem felejtem el, hogy együtt voltunk, Kiss
Endrével is, egy bécsi tudományos konferencián, ahol Tamás engem
kért fel, hogy tartsak németül egy előadást Manes Sperberről. Tamás
még Hannoverben is meglátogatott később, mert ő is, mint én, aktívan
szerepel a zsidó-keresztény párbeszédben.
Sok tanárról tudnék még mesélni, de semmi esetre sem hagyhatom ki
Szita Szabolcsot. Mivel én "soá sérült" vagyok, érdekelt voltam az
előadásaiban és kutatásaiban. Egyes munkáim is erről szóltak,
például a magyar lágerről Bergen Belsenben, vagy Edmund
Veesenmayerről. Egy további munkám a zsidó mentésről és
ellenállásról szólt. Bizony, amikor felsoroltam a neveket: Cvi Erez
(született 1932-ben, mint Antscherl László), Mose Alpan (született
1918-ban, mint Elefánt Márton, későbbi neve: Pil, elefánt héberül),
Dávid Gur (született 1926-ban, mint Gross Endre), Ralf Bensalom
(született 1920-ban, mint Friedl Rafael), Efra Agmon (született
1922-ben, mint Teichmann Ernő), rögtön hozzászólt: "Hát ezek mind a
kedves barátaim, de sajnos már nem mindegyik él." Engem, mint
izraeli állampolgárt, nagyon meghatott Szita Szabolcs személyes és
mély baráti kapcsolata az izraeli cionista embermentőkkel.
Ha emlékekről beszélek, nem felejtem el és köszönettel gondolok
vissza a sok segítségre, amit Várhegyi Zsuzsától és Blau Évától
kaptam. Nem beszélve Borsányi Feriről (z.l.), a könyvtár akkori
igazgatójától. Őszintén szólva, kedves volt hozzám mindenki, a
biztonságiaktól a konyhai dolgozókig.
A csúcspont számomra az OR-ZSE-ban a doktori kutatásom volt,
amelynek a címe: "Modern rabbiképzés Németországban és
Magyarországon, magyar származású hallgatók a német
rabbiszemináriumokon (1854 – 1938)". A védés 2011. május 27-én
történt. Kutatásom célja az volt, hogy bemutassam, milyen volt a
modern rabbiképzés a 19. század második és a 20. század első felében
Németországban és Magyarországon, különös tekintettel a magyar
hallgatók részvételére és szerepére a három német
rabbiszemináriumban, melyek az adott időben a következők voltak: a
boroszlói (breslaui) Zsidó Teológiai Szeminárium (Jüdisch-Theologisches
Seminar in Breslau), a berlini Zsidó Tudományok Főiskolája (Hochschule
für die Wissenschaft des Judentums in Berlin), valamint a szintén
berlini Ortodox Zsidó Rabbiszeminárium (Rabbinerseminar für das
orthodoxe Judentum in Berlin). A Budapesti Országos Rabbiképző
Intézetet is figyelembe vettem, ahol sok olyan diák volt, aki
Németországban a fenti szemináriumokban is tanult.
A boroszlói és a budapesti rabbiképző között sok volt a párhuzam.
Történelmi szükség hozta létre mindkét intézetet, a zsidó tudomány
fellegvárait.
Már Zacharias Frankel, a boroszlói Seminar első rektora hirdette,
hogy a tudománynak ott a helye a zsidóságon belül, a történelmi
zsidóságnak pedig joga van helyet foglalni a művelt világban. Graetz
professzor a boroszlói szemináriumból a már előbb említett 1877.
október 4-én megtartott budapesti Rabbiképző megnyitóján a
következőket mondta: "A breslaui zsidó teológiai intézmény bizonyos
értelemben a most megnyíló budapesti intézet anyaintézetének
tekinthető. Nemcsak annak az örömteljes ténynek a jegyében, hogy két
érdemes növendékünk az új iskola professzorául neveztetett ki, hanem
abból a tényből is, hogy több nálunk végzett neves magyar rabbi az
új intézmény vezetésében hasznosítja majd az anyaintézetben szerzett
tapasztalatokat."
Munkám második, szintén nagy terjedelmű, fontos része azon magyar
származású hallgatók életrajzi adatainak összegyűjtéséből és
kiértékeléséből állt, akik a fent nevezett intézményekben tanultak.
185(!) olyan személyt tudtam felkutatni, akik különböző időszakokban
a német rabbiszemináriumokban tanultak.
Milyen kérdések foglalkoztattak kutatási tevékenységem során
Magyarországon, Németországban, Izraelben és az USA-ban a magyar,
német, héber és angol nyelvű forrásmunkák vizsgálata közben?
1. Budapesten csak 1877-ben nyílt meg a budapesti Országos
Rabbiképző Intézet, amikor Németországban már három rabbiszeminárium
is működött. Eddig az időpontig a magyarországi modern rabbiképzés
hiánya lehetett a fő ok, hogy miért is mentek magyar rabbijelöltek
és más hallgatók Németországba. Azonban még azután is látogatták
magyar diákok a német szemináriumokat, miután már megnyílt a
budapesti Országos Rabbiképző Intézet.
2. Fontosnak tartottam meghatározni és elemezni ezeknek a
Németországban tanuló magyar zsidóknak a pontos származását. Melyik
országrészből, városból ill. településről jöttek?
3. Szándékoztam továbbá megvizsgálni a rabbiszemináriumokról
kikerült hallgatók későbbi életútját is. Rabbiként dolgoztak, vagy
más hivatást választottak maguknak?
Csak egynéhány híres nevet szeretnék megemlíteni:
Boroszlóban tanult: Bacher Vilmos, Kohn Sámuel, Maybaum Zsigmond,
Perles József. Weinberger Mózes, Venetianer Lajos.
A berlini rabbiképzőben tanult: Löw Immanuel, Perls Ármin.
A berlini orthodox rabbiszemináriumban tanult: Altmann Alexander,
Baneth Edward, Nobel Anton.
Külön köszönet illeti Shlomo Spitzer professzor urat, aki doktori
munkám vezetője volt, és mindig biztatott és segített, hogy
befejezzem ezt az évekig tartó kutatást. Nem felejtem el soha, amit
Schöner Alfréd rektor úr mondott a doktori védés után az
eredményhirdetésnél (érdekes volt, hogy négy nyelvet használtunk a
védésben, és a vitában): "Büszke vagyok arra, hogy ebben a
történelmi jelentőségű épületben, a maszorti OR-ZSE-ban, egy
Budapestről származó barátunk, Lengyel Gábor, reformrabbi,
Hannoverben egy doktori munkát fejezett be, Shlomo Spitzer orthodox
professzor vezetése alatt, a tel-avivi Bar Ilan Egyetemről, és az
opponensei voltak: Matthias Morgenstern, egy evangelikus professzor
Tübingenböl, Németországból és Dr. Bányai Viktória, egy katolikus
tanár az ELTE-ről és Haraszti György, a Történelem tanszék
professzora a mi egyetemünkről. Mindez 56 évvel a soá után!"
Scheiber Sándor "Igazgató Úr", akit gyerekkoromban jól ismertem
Balatonfüredről, így beszélt az Országos Rabbikéző Intézet
centenáriumán, 1977. december 5-én:
"Mint beiratkozott kisdiák itt szorongtam a félszázados jubileum
ünnepségén. Büszkeség tölt el, hogy a centenárium történelmi
órájának hangulatát én foglalhatom szavakba.... A magyar iskola híre
csakhamar beragyogta a Földet. Tanárai és végzettjei megalakították
a hazai hebraikát, kialakították a magyar zsidóság arculatát." ?
Érdekes, hogy Scheiber professzor egy fontos kérdést tett fel, ami
valójában ma is nagyon aktuális: "Mi volt az, amit itt meg lehetett
tanulni, s ami egy életen át fogva tartotta tanítványait? A
szkepszis! Az ógörögben ez kételkedést jelent, az újban
gondolkodást."
Én is úgy vélem, megtanultunk hinni, megtanultunk kételkedni,
kritikusan mérlegelni, megtanultunk gondolkodni.
Hadd fejezzem be ebben a szellemben az ünnepi előadásomat a doktori
védésemen elmondott bevezető szavaimmal:
Talán e hátterem miatt is, kaptam ezt az óriási megtiszteltetést,
hogy ma itt, Chaveraj Ha’jekarim - Drága Barátaim, előttetek álljak.
Köszönöm, hogy meghallgattatok és fogadjátok el az áldásomat:
|