Készítette: Juhász Gábor, II. évf. kultúratörténet

1. Történelmi háttér

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867 és 1918 között fennállt különleges, kettős (dualista) állam volt. Két fele a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság volt, melyek a közös uralkodó és a közös ügyként igazgatott külügy, hadügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek által összekapcsolt önálló államok voltak. Az Osztrák-Magyar Monarchia Ferenc József szerint csak és kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai közepette jött létre: "Deák, Andrássy és jómagam"[1]. Az erről szóló törvényt Ferenc József magyar király (egyúttal osztrák császár) 1867. július 28-án szentesítette.

A Monarchia többnemzetiségű állam volt, nemzetiségei közül a német nyelvű osztrákokon és a magyarokon kívül a fontosabbak a különböző szláv népek (lengyelek, ukránok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek), a románok és az olaszok voltak. A Magyar Királyság államszerkezete modern történelmi fejlődése, és a XIX. században követett modellje alapján Angliához (Egyesült királyság) és Franciaországhoz hasonlóan unitárius állam (azaz ún. egységállam) volt, míg a Lajtán túli területek Ausztria történelmi fejlődése és modellje alapján föderatív állam arculatát mutatták (akárcsak az 1871-ben létrejött Németország), amelyet az uralkodóház, a hadsereg és néhány központi intézmény tartott össze. A nemzetiségeket és mozgalmaikat a kiegyezés politikai-közjogi építményéből teljes egészében kihagyták. Azonban Ausztriában a szövetségi államszerkezetének jóvoltából nemzetiségi elitek egy jelentős részét hatékonyan integrálták a politikai rendszerbe (több osztrák, sőt közös miniszter is lengyel vagy cseh volt), Magyarország nyugat-európai típusú unitárius államszerkezeti berendezkedése viszont a nemzetiségi vezetők szinte teljes kiszorítását célozta. Mindezek ellenére unikumnak számított a korabeli Európában, hogy etnikai kisebbségeket képviselő politikai pártok indulhattak az országgyűlési választásokon, és gyakran be is jutottak a magyar parlamentbe. Fontos megjegyezni, hogy az I. világháború előtti Európában kizárólag Ausztriában és Magyarországon deklarálták és alkottak törvényt a kisebbségi jogokról. Összességében mindennek fontos szerepe volt abban, hogy 1918-ra, az elvesztett első világháború befejezéséig a Monarchiának és két alkotóelemének belső kohéziója teljes egészében megszűnt, és végül a Monarchia nem egyszerűen két alkotóelemére bomlott fel, hanem területén új államok sora jött létre.

Magyarországon a hatalom java a nagybirtokos arisztokráciáé volt, a közhivatalokban jórészt nemesi családok fiai ültek, de a gazdasági, tudományos, művészeti-irodalmi világban felnőtt melléjük a polgárság is. Budapest és mellette néhány nagyobb vidéki város rohamos fejlődéssel formálódott nyugat-európai arculatúvá. Az arisztokrácia képviselői is liberális elveket hangoztattak, a polgárok magasabbra jutott rétegei pedig igyekeztek életformában utánozni a nemesi hagyományt: a nagyon gazdagok az arisztokratákat, a közepesen gazdagok a dzsentrit.

A lendületes polgárosodásnak lelkesítő fényei és nyomasztó árnyai voltak: sok mindenben fénykor volt, sok mindenben komor jövő kiindulása. A felemelkedő hazai polgárság mindenképpen megváltoztatta a társadalom szerkezetét is, arculatát is a gazdasági életben és a kultúrában egyaránt.

Ennek a magyar polgárságnak a felső, a közép és az alsó rétegekben jelentős tömege zsidó volt. Zsidók ugyan a kezdetek kezdete óta éltek Magyarországon, sorsuk talán elviselhetőbb volt, mint a korábbi évszázadok Európájának legtöbb országában, de a XVIII. század végső negyedéig - a felvilágosodás szellemi előretöréséig - lényegében megtűrt idegennek számítottak. És habár színmagyar környezetben, a Duna-Tisza közén és az Alföld tiszántúli vármegyéiben már régóta magyarul beszéltek, többségükben csak a XIX. század első felében váltak nyelvükben és tudatukban magyarokká, és csak 1848 forradalma emelte őket polgári-állampolgári rangra. A nemesi-jobbágyi Magyarországon azonban a történelmi fejlődés olyan szükségessé tette a polgárosodáshoz nélkülözhetetlen polgárságot, hogy aki alkalmasnak bizonyult az ipar, kereskedelem, közlekedés és az ezekhez nélkülözhetetlen értelmiségi feladatokra, annak a kiegyezéstől fogva tág tere nyílt a tevékenységre, érvényesülésre, gazdagodásra, társadalomalakításra. A nemesi életformából átváltani polgári tevékenységekre ugyanolyan nehéz volt, mint paraszti sorból felemelkedni a fejlettebb-bonyolultabb városi életformákhoz. Tehát a vákuum szükségszerűen beszívta az alkalmas német (sváb), szláv (szlovák, szerb) és zsidó tömegeket. Magyar polgárrá válva nemcsak nyelvükben, de érzelmükben, vágyvilágukban is igen hamar azonosultak a magyar nemzeti léttel. Ahol pedig a polgárosodó társadalomban elevenen tovább él az örökölt történelmi emlékek értékrendje, ott a nemesi címet és jelleget tisztelő polgár maga is szeretné nemesnek tudni magát, az arisztokrácia mellé felgazdagodó nagyiparos, nagykereskedő, nagybankár nemesi címet szeretne szerezni. A hatalom pedig a királytól lefelé magát annyira liberálisnak tartja, hogy méltányolja ezt az igényt. 1867 és 1918 között több mint 280 zsidó vagy zsidó származású család emelkedik a magyar nemesek közé, és ezek között 26 família kapja meg az arisztokrácia körébe „belépőkártyát” jelentő bárói címet.[2] Legtöbbjük olyan ipari, kereskedelmi vagy pénzügyi tehetség volt, aki nagyon jelentős mértékben járult hozzá a dualizmus korabeli magyar gazdaság egyes területeinek európai szintre való emeléséhez.

2. A családi háttér

Ilyenek tehetségek voltak a Hatvani Cukorgyár tulajdonos unokafivérei: Deutsch Sándor, József és Béla. Azt a gyárat Hatvanban a XIX. század derekán nagyapjuk alapította: "Deutsch I. és fia" néven jegyezte be a cégbíróság, családi tulajdon volt, a fiúk után az unokák örökölték, és ők hárman nemcsak az ország legnagyobb édességipari vállalatává növelték, hanem új vállalatokkal bővítették, hozzácsatolták az ország egész cukoriparát, és termékeiket versenyképessé tették egész Európában. A hatvani cukor Monarchia-szerte tekintéllyé lett, és jelentősen hozzájárult az egész magyar gazdaság fejlődéséhez. Egy 1908-as királyi adománylevél az unokatestvéreket bárói rangra emelte, családnevük elé kapták a "hatvani" nemesi előnevet. Hamarosan családnevüket is erre magyarosították, s minthogy valóban már nemesek voltak, az "i"-re végződő vezetéknevet "y"-nal írhatták. Fiaik és leányaik így örökölték a magyar kultúrában oly sokszínűen szereplő "Hatvany" nevet. A műveltség, a kultúra ugyanis már a nagyapák kora óta otthonos volt a cukorgyárosok között. Míg a gyárak és a jelentős vagyon is egészen a második világháború végéig, a régi világ teljes összeomlásáig a család birtokában maradtak, a család tagjainak nem is kis része fontos szerepet töltött be a XX. század első évtizedeinek magyar művelődéstörténetében is.

A nagy szervező és üzletember Sándor legidősebb fia volt Hatvany Lajos. De nem lehet elhallgatni, hogy az ő legidősebb öccse, Hatvany Ferenc a századelő egyik legérdekesebb, igen egyéni képzeletű festőművésze volt, aki sajátos átmenetet teremtett a színpompás romantika és a modern látomásosság között, és nem mellékesen a kor egyik jelentős műgyűjtője és művészeti szakértője lett. Legifjabb öccse, Hatvany Bertalan pedig - miközben ő volt a céget irányító, gazdasági szakember - nemzetközi hírű orientalista, a keleti kultúrák, nyelvek és néprajzi ismeretek tudósa volt. Bátyjával versengve tanáccsal és pénzzel támogatta a modern magyar költészetet. Józsefnek Hatvany Lili volt a lánya, ez a csevegő hangú, ironikus kritikájú, egy időben méltán nagyon népszerű író-újságíró. Ez a családi háttér Hatvany Lajos írói, kritikusi, irodalomtörténészi, államférfiúi, irodalomszervezői és irodalompártolói életéhez. Nélküle egyszerűen nem lehet elbeszélni a XX. század magyar irodalmi életét.

3. Hatvany Lajos

"Micsoda művészet kortársnak lenni."[3] - írta le fiatal kritikusként a mondatot Hatvany Lajos, s az utókor döntően mindmáig a nagy kortársat látja az Ady Endre, József Attila és persze a Nyugat körül oly sok érdemet szerzett férfiúban. Milliomos mecénás, kétszeres emigráns, radikális laptulajdonos, zsidó arisztokrata, nemzetgyalázásért elítélt rab, s még annyi minden más volt életében Hatvany, hogy szenvedélyes literátori működése már-már mellékesnek tűnhetett.

Hatvany neve bekerült a századforduló utáni évek irodalmi köztudatába: írt másfél frivol módon provokatív színdarabot (A szűz címűt a barát Lengyel Menyhérttel közösen), magyarul és németül is kiadta az irodalomról csevegő és prófétáló, s már a címével is tüntető művét (Én és a könyvek, 1910), valamint hódolt a szerelemnek.

A társasági élet örömeit mindenkor becsülő férfi első tartós élettársa a bordélyházból kiemelt mindenes cseléd, Kovács Júlia volt, akit a polgári lét mellett az irodalom köreibe is bevezetett (lásd: Az árva Mariska napjai). Hatvany utóbb - Kosztolányi Dezsőné szavaival - "valamennyi társadalmi osztállyal házasságot kötött"[5]: így az arisztokrata író-szobrász, az 1944-ben francia ellenállók által tévedésből kivégzett leszbikus Christa Winsloe csakúgy Hatvany neje volt, mint a Pesten (majd New Yorkban) színházi és irodalmi ügynökséget vezető Marton Böske, illetve Somogyi Jolán, a fehérterror emblematikus áldozatának, a Népszavát szerkesztő Somogyi Bélának a leánya. Legendás viszonya volt Bajor Gizivel.

Hatvany legfontosabb élménye a századelőn nyilvánvalóan Ady Endre költészetéhez kapcsolódott. Kritikusként elkötelezett hívévé, míg magánkörében lelkes népszerűsítőjévé vált (többeket, így Csathó Kálmánt vagy a színész Beregi Oszkárt éppenséggel személyes felolvasások révén nyerte meg Ady verseinek), s rövid úton mecénásként is belépett a költő életébe. Ady költészete Hatvany legfontosabb ügyévé, míg Ady személyisége csalódások és meghatározó alapélmények forrásává lett. Ady állhatatlansága már A duk-duk affér nyomán kiderült ugyanis, s Hatvany később, a Nyugat körüli vitákban sem számíthatott az egyre inkább csak verseiért tisztelt barátra. Merthogy Hatvany kiadóként részt vett a Nyugat megindításában, és komoly összegeket is áldozott az Adyval beérkező új magyar irodalom támogatására, ámde hamar összeütközésbe került a folyóiratot irányító Osváttal. Egyszerre személyes és elvi konfliktus volt ez: az orgánum függetlensége és Hatvany sértett önérzete, a lap exkluzív irodalmi jellegét mindenképp őrizni kívánó Osvát merevsége és az Ady pozíciójának védelmében a harcot felvállaló báró provokatív modora mind közrejátszott az 1911-12-es vitában, amely szakításhoz és egy vértelen lefolyású párbajhoz vezetett Hatvany és Osvát között.

Amíg Hatvany a Nyugat körül működött, addig nemcsak harcos kritikusként és az új magyar irodalom németországi népszerűsítője gyanánt szerepelt, de a folyóiratban publikálta halott mesterétől búcsúzó portréesszéjét, a Gyulai Pál estéjét is (1909). Egyszerre arckép és önvallomás ez az elhagyott, sokban bírált, ám mindenestül csodált öregúrról, s talán az első írói visszatekintés a XIX. század nagy, liberális korszakára, amely utóbb Hatvany munkásságának legigazibb terepévé vált. Az 1840-es évek közepére nyúlt vissza például a Petőfi házasságkötését tárgyaló dokumentumregénye, a Feleségek felesége (1919). Petőfi s még inkább méltatlannak ítélt szerelme, Szendrey Júlia deheroizált ábrázolásban lép az olvasó elé, ám ennél sokkal fontosabb, hogy milyen friss és eleven képet rajzol szereplőiről, valamint hol prózai, hol meg éppenséggel parlagi életkörülményeikről Hatvany.

Hatvany 1917 legvégén felvásárolta a nagy múltú Pesti Napló részvényeit, és átvette a lap főszerkesztését is, majd 1918 elején életre hívta az Esztendő című irodalmi folyóiratot. A Kosztolányi és Karinthy társaságában szerkesztett, nevéhez híven sajnos alig egy esztendőt megélt folyóirat a Nyugat riválisának indult, ám remélt formáját nem futhatta ki. A világháború második felében mind nyíltabban pacifista, s ugyancsak nyíltan Károlyihoz húzó publicista Hatvany lelkesen támogatta az őszirózsás forradalommal létrejött új rendszert, ám a Tanácsköztársasággal már nem tudott azonosulni. Az őszirózsás forradalom napjait Egy hónap története címmel azon melegében izgalmas riportsorozattá írta a Nemzeti Tanácsban is tagságot vállaló báró, s e riport irodalmi és dokumentumértékéből a megvallott elfogultság sem von le semmit.

Hatvany 1919-es tevékenységét azonban már nem a politika, hanem Ady halála és az ennek nyomában megélénkülő emlékezői-értelmezői és kegyeleti tevékenység dominálta. Ezen még az sem igen változtatott, hogy 1919 nyarán Hatvany Bécsbe tette át székhelyét, ahová azután a magyar irodalom számos figurája követte hosszabb-rövidebb emigrációra. A Habsburgok egyik pihenőhelyét, a lainzi Hermes-villát kibérelő báró számos írással adózott Ady emlékének: az Ady világa (1923) hozzálát az életmű darabjainak egyenkénti kommentálásához (döntően az életrajz felől közelítve), míg az Ady a kortársak közt (1927) elsősorban saját Ady-emlékeiről és élményeiről ad számot. Az előbbi munka ma már kevésbé tűnik érdekfeszítőnek, annál izgalmasabbak viszont mindmáig Hatvany 1920-as években keletkezett szépprózai művei. A narrátori szerep túlzott reflektálásával együtt is (amely az író modorának vissza-visszatérő jegye) ilyen a Gyalu grófnő (1921), ez a reformkori Pesten, valós alakok közt játszódó írás, s mindenekelőtt ilyen az író egyik legnagyobb vállalkozása, az Urak és emberek.

A befejezetlenül maradt regénytrilógia arra tett kísérletet, hogy megrajzolja a zsidó nagypolgárság fölfelé vezető útját és megkésett mérkőzését a történelmi arisztokráciával. Hatvany mindezt - helyzeténél fogva - belülről látta és láttatta, méghozzá olyan világosan, hogy az megütközést váltott ki az életében egyedül megjelent első kötet, a Zsiga a családban (1927) megannyi hivatásos olvasójából. Az antiszemiták saját nézeteik igazolását, az izraelita felekezet képviselői Hatvany zsidó öngyűlöletének bizonyságát olvasták ki a regényből, míg a Hatvanyval szemben itt-ott revánsvágyat dédelgető irodalmi élet a mű XIX. századias hangvételét és anekdotikus szerkesztését kifogásolta. A művel kapcsolatban fontos, hogy a magyar irodalomból szinte teljességgel hiányzó csoport nyilvános és magánéletének érzékletes rajza, a működésüket leárnyékoló társadalmi kettősség körüljárása. Az ereszkedő színvonalú, csonka folytatás (Zsiga az életben, Zsigmond a kastélyban) már csak Hatvany halála után jelent meg, s valódi recepciójára nem is igen került sor.

A húszas évek zömét Bécsben, illetve az elszakított magyar területeken töltő Hatvany 1927 decemberében visszatért Pestre, ahol szinte rögtön letartóztatták. A fehérterrort külföldön bíráló írásai ürügyén előbb hét, majd négyévi fegyházra, végül kilenc hónap börtönre ítélt író nem viselkedett különösebben hősiesen az eljárás során, ám sokkal szomorúbb, hogy hazai kortársai közül alig keltek néhányan a védelmére. Hatvany azonban utóbb csak kevesekkel tartott haragot, s budai palotáját megnyitotta régi és új kollégái előtt, például akkor is, amikor Thomas Mannt látta vendégül. A Mann házaspár látogatásáról készített fotókon ott szerepel József Attila is. Ő ugyancsak sokat köszönhetett Hatvanynak: pénzt éppúgy, mint korai elismerést. "Laci bátyám" az elsők között adta írásba, hogy "a József Attila nevet meg kell jegyezni".[6] A századelőtől a harmincas évekig szinte a teljes korabeli irodalmi élet írt Hatvanynak pénzkérő leveleket, s a báró a legtöbbször adott - hol készséggel, hol érezhetően elkedvetlenedve. Adott például Veres Péternek, aki jószerint egyedüliként vissza is fizette az adósságát, hogy kevéssel utóbb nyilvánosan vitassa el Hatvanytól annak magyarságát.

"Utam zsidóként, önnel ellentétben, egy képzelt asszimilációhoz vezetett. Magyarnak éreztem magam, itt voltam otthon, magyarként írtam és agitáltam, míg tudtomra nem adták, hogy itt semmi keresnivalóm nincs." Ezt írta 1929-ben Hatvany Martin Bubernek, s önmagának jegyezgetve sem ítélt derűlátóbban: "Örök és reménytelen polgári ellenzékbe szorultam, olyan országban, ahol nincs polgárság."[7] Alighanem ennek a beszorítottságnak köszönhető az ország demokráciadeficitjével irodalmi úton perelő kis remekmű: az Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát (1934) az 1830-as évek elején Amerikát megjárt Bölöni Farkas Sándor megidézésével a magyar polgár és polgárság fájó hiányát rajzolja körül.

A népiekkel, különösen Németh Lászlóval hevesen vitázó Hatvany a harmincas évek végén újra emigrációba vonult, s a második világháború éveit Oxfordban töltötte. (Összebékülve Károlyival, aki az 1928-as perben tanúsított gyengesége miatt évekre megszakította vele a kapcsolatot.) Itt is folytatta ekkor már tekintélyes múltra visszatekintő Petőfi-kutatását, amelyből hazatérése után, a személyét kényelmetlen, ám haladó hagyomány gyanánt tisztelő népi demokrácia éveiben lett kész mű: az Így élt Petőfi. A hatalmas munka visszatérés a filológusi induláshoz: ezernyi dokumentumrészlet kollázsa, amelynek a korszak legalább annyira szuverén főszereplője, mint Petőfi Sándor. Hatvany memoárok tömegét olvasta át, s valósággal a régi Pest-Buda tudósává képezte ki magát: nem annyira asszimilációjának igazolásaképp, mint inkább jól kitapintható lelkes vonzalmának engedve. Ennek egyik legszebb bizonysága a Hatvany által szerkesztett Beszélő házak című kötet (1957), amely pesti írólakások bemutatásán keresztül élményszerű város- és kultúrtörténeti mozaikot rak ki. Kevesebb sikerrel, ám így is izgalmas torzóként maradt ránk az elgondolásában az Urak és embereket is jócskán felülütő kísérlet, A Draheim-nemzetség, amely a XVI. századtól kívánta összeírni a címbéli arisztokrata família (Battaguzsaly bírvágyó urai) és a sorsával a XIX. század derekán "szükségszerűen" összekapcsolódó zsidó Hercz család már-már túlburjánzó történetét.

Hatvany Lajos élete utolsó évtizedében is hű maradt önmagához. Írt és kutatott, s mint szerencsés kortárs, felfedezett és támogatott. Ady Endre és József Attila zsenijének korai elismerője 1954-ben „Ecce poetát”[8] kiáltott Juhász Ferenc Tékozló országának olvastán, s az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még meg-megebédeltette a börtönből frissen szabadult Zelk Zoltánt.

Felhasznált irodalom

Fenyves, 2010 - Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? - Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe
Corvina Kiadó, Budapest, 2010.

Halmos (szerk.), 1996 - Száz rejtély a magyar irodalomból (szerkesztette: Halmos Ferenc)
Gesta Kiadó, Budapest, 1996., pp. 142-143

Hanák (főszerk.), 1988 - Magyarország története 1890-1918 (főszerkesztő: Hanák Péter, szerkesztette: Mucsi Ferenc)
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Hatvany, 1910 - Hatvany Lajos: Én és a könyvek
Nyugat kiadás, Budapest, 1910.

Kibelbeck, 2015 - Kibelbeck Mara: Hatvany Lajos, a mecénás
URL: http://cultura.hu/kultura/hatvany-lajos-a-mecenas/, 2016. december 27.

László, 2015 - László Ferenc: Vitéz kis úr
URL: http://tablet.magyarnarancs.hu/konyv/vitez-kis-ur-96404, 2016. december 28.

Nagy, 1993 - Nagy Sz. Péter: Hatvany Lajos
Balassi Kiadó, Budapest, 1993.

Réz (szerk.), 1985 - Hatvany Lajos levelei (szerkesztette: Réz Pál)
Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1985.

Rozmán, 2014 - Rozmán Ingrid: Mecénások a Nyugat hátterében
URL: http://nepszava.hu/cikk/1042924-mecenasok-a-nyugat-hattereben, 2016. december 27.

Valcsicsák (szerk.), 2003 - Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem (szerkesztette: Valcsicsák Dóra)
Noran Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Vasy, 2003 - Vasy Géza: A Szarvas-ének - és a hozzá vezető út
Tiszatáj Diákmelléklet, 88. szám, 2003. január, pp. 1-19.