Ávigdor Hámméiri irodalmi munkásságának elemzése előtt meg kell határoznuk a téma alapfogalmának mibenlétét, hiszen az identitás többértelmű fogalom.

A mai liberálisnak nevezhető, az emberi jogokat kultiváló társadalom közbeszédében, az egyéni szabadság legjelentősebb összetevője az individuális szellemi, kulturális, faji, vallási önmeghatározás. Ugyanakkor több országban ma is dívik a faji, vallási, szexuális-orientációjú külső megkülönböztetésen alapuló, hivatalos, félhivatalos, gyakorlati, meggyökerezetten előítéletes szegregáció.

A legnegatívabb és legnehezebben legyűrhető megnyilvánulások a generációk történelmi és vallási mitológiájával vannak összefüggésben, amelyek az emberek tudatában metafizikus dimenziókban léteznek. Ezek alkalomadtán politikai, főleg belpolitikai használatra is kerülnek, sőt, még a tudományosnak látszó érvelést is használják történelmi, genetikai vagy biológiai eszközként.

Az emberiség történelme folyamán a megkülönböztetés szélsőségesebb változatait a gazdasági-megélhetési és a fizikai üldöztetések területein alkalmazták. Amikor ezek tűrhetetlen méreteket öltöttek, a túlélő üldözöttek a világ más tájain keresték szerencséjüket, amennyiben erre voltak lehetőségük. Olykor fellázadtak sikerrel vagy sikertelenül, sokszor jelentős véráldozattal.

A kirekesztettek és az üldözöttek között mindig kisebbségben voltak azok, akik csupán társadalmi és szellemi kirekesztettség miatt emigráltak. Mindennek hátterében az identitás áll, főképpen olyan esetekben, amelyekben nem annyira külső kényszer, de az az elhatározás állt, hogy a megkülönböztetett, kiközösített, önmagát páriának vélt egyén önként távozott szülőföldjéről és anyanyelvének birodalmából, hogy a sajátjának vallott és önmaga által szabadon választott azonosság szerint tudjon élni.

A magyar-zsidó kettős, szimbiotikus kulturális mentalitás több, eltérő szellemi és művészeti ágban is kifejezésre juthat és jutott, de messzemenően a leghatásosabb a szó, az irodalom.

Ezért ismertetjük az alábbiakban a jelentős irodalmár, Ávigdor Hámméiri (Feuerstein Kova-Albert, Ódávidháza, 1890, szeptember 5. [más forrás szerint 16.] – Tel-Aviv, 1970. június 3.)[1] kettős, magyar-zsidó szellemi és kulturális identitását.

Hámméirit az irodalmi közvélemény olyan írónak tekinti, aki Magyarországról származik, mély zsidó gyökerekkel rendelkezik és élete érett korszakában Palesztinában-Izraelben tevékenykedik. Az I. világháború után kibontakozó magyarországi antiszemitizmus nem okozott kulturális meghasonlást szellemi identitásában:

Három dologra neveltem önmagam egy életen.
Hogy ne féljek a haláltól.
Hogy ne bosszuljak meg semmit, senkin a  világon.
Hogy minden személyes bajomat, tragédiámat
a humoros oldaláról lássam.
Sikerült.[2]

Mint a humánum értékeinek megtörhetetlenül hű követője nemcsak, hogy nem szakadt el a magyar szellemiségétől, hanem szakmai és személyes kapcsolatai révén, például a Nyugat irodalmi folyóirat szerzői, tovább ápolta azt.[3]

Művészeti hozzáállása kiállta egy ősrégi álom megvalósulásának, a régi-új (a herzl-i "alt-neu"kifejezést használva) állam, Izrael megalapításának és hektikusan kezdődő társadalmi fejlődésének próbáját. Azon nagyon kevesek közé tartozott, akik a magyar irodalom közvetítésében hatékonynak bizonyultak Izraelben.[4]

Ez a lényege Hámméiri szellemi identitásának, hasonlóan azokhoz a magyar származású írókhoz, akik megtalálták az összhangot választott hazájukban a helyi és eredeti kultúrájuk között. Nem meglepő, hogy ezek élvonalához tartoztak azok az írók, akik a beskatulyázott nemzeti sorsról való sopánkodást félretéve a humánum kristályos és univerzális értékeivel tudtak szolgálni a világnak, mint Kertész Imre, Konrád György, Koestler Artúr, és a mai ifjabb generációhoz tartozó magyarországi Spiró György. Ebben az összefüggésben nem hagyhatjuk említetlenül, a néhai Kishont Ferenc (alias Efrájim Kison) humoristát, akinek zseniális irodalmi és szóbeli tehetséggel sikerült átültetni társadalmi megérzéseit. Mivel Hámméiri volt a kibontakozó korabeli palesztinai zsidó társadalomban a társadalmi szatíra műfajának úttörője, nem csoda, hogy ő volt Kishont első, még magyarul írt könyvének a héber fordítója.[5] További közös vonás Kishont és Hámméiri között a vonzalom a képzőművészethez. Hámméiri annotált könyveket az impresszionistákról, a távolkeleti, a kinai, a japán művészetről, Goyáról és Max Liebrmannról.

Nem véletlen, hogy Hámméiri alapította Izrael első szatirikus színházát, Kum-kum néven, vagyis a Forralót. A monda szerint, amikor Hájim Weizmann, a Cionista Szövetség elnöke, Palesztinába látogatott, és az ottani viszonyokról a kritikusabb nézeteket is meg akarta ismerni, Hámméiri színházába tért be.

Mielőtt példákkal érzékeltetnénk a fenti megállapításokat, röviden elemeznünk kell Hámméiri sajnálatos, viszonylagos ismeretlenségének fő okait.

A Magyarországon, a magyar nyelv és irodalom bölcsőjén nevelkedett nemzedék legtöbbjét ugyan nem fosztotta meg a legvadabb zsidóüldözés sem a legjelesebbek iránti vonzódástól, a fiatalabbak és a nem-magyar kötődésűek nem tudtak – és nem tudnak ma sem – felülkerekedni az események ellenséges érzelmi hatásain. E jelenséget Hámméiri tipikus érzékenységével már 1921-ben, Odesszából Palesztinába emigrálása idején is érzékelte. Egy másik fontosabb ok a magyar nyelv és irodalom ismeretlensége a fontosabb és számottevő európai irodalmi berkekben, hát még a múlt század 20-as éveiben, a még kezdetleges kulturális stádiumban levő palesztinai realitásban.

A magyar irodalom elszigeteltségét hasonlóan fejezi ki Kösztler Artúr (Arthur Koestler) József Attila halála alkalmából írt német nyelvű nekrológjában, amelyet Thomas Mann naplójából idézünk. Relevanciájában az idevágó passzus kihagyhatatlan, utánozhatatlan és teljességében kell közölni, többek között, gyakran összefüggéstelen használata miatt:

Azért beszélek erről az ügyről, mert tipikus a maga kiélezettségében. Az egzotikus Magyarországon történt, annak a hétmilliós kis népnek a körében, amelynek Európában egyedül nincs faj- és nyelvrokona, amely így a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. Lövedékekként robbannak föl a zsenik e nép szűk horizontján, és aztán összeszedik a repeszeiket. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségüket, érvényesülni akarásukat és hisztériájukat. Magyarnak lenni kollektív neurózis. Európa többi része csak az ország exportszemetét ismeri: revolverező zsurnalisztáit, talmi filmcsillagait, Molnár Ferenceit. Zsenijei, a Csokonaik, Adyk, József Attilák, süketnémán születtek a külvilág számára. Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani - egyrészt mert szertelenségnek tűnik, másrészt mert az olvasó nem ellenőrizheti -, hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ, és ezután sem fog valami sokat hallani, aki a 47. szélességi fok alatt a vonat alá vetette magát, ez a József Attila Európának legnagyobb lírikusa volt. Ostoba kötelességtudat kényszerít kimondani ezt a meggyőződésemet, bár semmi haszna sincs, a halott versei ettől még némák maradnak, és a vonat sem áll meg.(Schweitzer Pál fordítása)[6]

Hámméiri kellő méltányolásához és identitása sajátosságához tartozó küldetéstudatához figyelembe kell vennünk azokat a körülményeket, amelyek közepette Hámméiri emigrált Palesztinába. Mielőtt az I. világháborúban, 1916-ban sebesülten orosz hadifogságba esett, már fiatal költőként és íróként jelentős hírnévre tett szert. Miután a szovjet forradalom nyomán kiszabadult a fogságból, bekapcsolódott a már hírből és olvasmányokból ismert odesszai zsidó írók körébe.

Ez a kapcsolat vette rá a palesztinai kivándorlásra. A palesztinai életkörülmények még megközelítően sem kecsegtettek európai kulturális színvonallal, az új bevándorlókat nem fogadhatta az általuk megszokott számú s nívójú közönség és olvasótábor.

Mégis telítve voltak reménnyel egy új világ megteremtésére, a zsidó nemzeti otthon megalapozására. Ezen remények megerősítésre találtak az 1917 novemberében elhangzott Balfour deklarációban és a közelgő brit mandátumban. 1922-ben számos magyar nyelvterületről származó értelmiségi, főleg mérnök, vándorolt Palesztinába.[7] Természetesen a nagy lelkesedés sem pótolhatta az európai metropolisok pezsgő kulturális életét, az akkori országban megközelítően 100 ezres zsidó lakosság élt.

Palesztinai bevándorlása előtt Hámméiri héber nyelvű versei már megjelentek a krakkói Hámicpe, az odesszai Hasiloáh, a varsói Hácefirá és a berlini Háivri folyóiratok lapjain. A szerkesztőket megkapta Hámméiri új és üde hangú héber nyelvezete. Mint fényes jövő előtt álló fiatalt üdvözölték.

A Zsidó Gimnáziumban folytatott tanulmányai alatt részt vett a Cijonista hallgatók Körének (a Makkabea) megalapításában és ő írta az évtizedeken át énekelt himnuszuk szövegét. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után, abbahagyva teológiai tanulmányait, a versírás mellett (versei megjelentek a Zsidó Szemlében is) magyarnyelvű újságírásba is kezdett, a nem cionista, de fiatal zsidó írókat felkaroló Egyenlőség és a Múlt és Jövő hasábjain. 1910-ben (kb. 20 éves korában) héber nyelvű folyóiratot létesített Hájehudi (A zsidó) címmel, amelynek több példányát egyedül maga szerkesztette és írta. Patai József méltatta a lap megjelenését a Múlt és Jövő 1910. április 24-i számának mellékletében. Első verses kötete héberül jelent meg 1912-ben, Misiréj Ávigdor Feuerstein (Ávigdor Feuerstein verseiből) címmel, az akkor Cionisták Szövetsége Magyarországon nevű szervezet kiadásában.[8] Az előbbi évek költeményeinek e gyűjteménye át van itatva a zsidó szellemi és a nemzeti öntudat felébresztésének vágyával. A fiatal, 22 éves költő a kötet egyik részének címével illusztrálja eszmei világát: "A jövő fia".

Mindezzel a zsidó hagyományból átvett örökséggel és lelkesedéssel vetette bele magát Hámméiri a magyar irodalom nagyjainak kultuszába. Alfabetikus sorrendben: Ady, Bíró Lajos, Jókai Mór, József Attila, Madách Imre (Az ember tragédiája), Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Petőfi, Rejtő Jenő, Szenes Béla és Anikó, Zilahy Lajos verseit, regényeit, színdarabjait fordította héberre. Személyes ismeretsége miatt különösen is közel állt Adyhoz, akinek művészete hatott stílusára és verseinek tematikájára is.[9] Szenes Anikó verseinek fordításakor elhíresült jellemző mondása: "Először fordul elő velem, hogy nem irodalmi művet fordítok, hanem egy embert." Szenes Anikóról, akit nagyobb hősnek tartott, mint Jeanne d’Arc-t, színdarabot is írt, amelynek címe: Az áldott gyufa. A színdarab nem került bemutatásra.

Hámmiéri állhatatos, meg nem szűnő kötődését a magyar irodalomhoz nemcsak magyar nyelvű versei bizonyítják, hanem magyarul írt önéletrajza is, amelyet az izraeli Új Kelet főszerkesztője fölkérésére több évtizeddel Magyarországról való távozása után írt. Folyamatos kapcsolatát a magyar irodalmi társadalommal magyarországi látogatása is illusztrálja 1932-ben, mint Palesztina képviselője a Nemzetközi Pen Klub budapesti konferenciáján. Ekkori találkozását Karinthyval és másokkal írásban is megörökítette. A magyarországi cionisták rendezésében írói estet is rendeztek tiszteletére:

Természetesen nem csak magyarból és a világirodalom leghíresebb műveiből fordított, még a könnyebb műfajú és népszerűbb művek is felkeltették irodalmi érdeklődését. Fordított Heine, Schiller, Arnold és Stefan Zweig, Jaroslav Hašek műveiből és még Münchhausen báró csodálatos kalandjait is átültette. Írt talmudtudósokról, gyerekszíndarabokat és szövegeket óvodai ünnepségekre, szerkesztett természettudományi enciklopédiát, írt az állatokról gyerekeknek, dalszövegeket, publicisztikát, és kivette részét Izrael nagy közéleti vitáiban, főleg a világháború idején.

Mindez bizonyítja Hámméiri széles látókörét, az idegen, ugyanakkor az emberileg közös értékű irodalom intellektuális befogadását. Ávigdor Hámméiri élet- és szakmai pályája kifejezésre juttatja az ősrégi ortodox zsidó hagyomány, a zsidó történelem, a magyar és az univerzális kultúra szimbiózisát.

Másképpen szólva, Hámméiri prófétai víziókat valósított meg, a diaszpórából a zsidó állami létbe való átmenet folyamatában.

Egyéniségéhez tartozott életének bizonyos szakaszaiban nyughatatlanul bohém és kissé csapodár életvitele. Híres volt sokszor önkárosítóan szókimondó és kritikus megnyilvánulásairól, amelyek az évek folyamán kirekesztették az izraeli irodalom main-stream-jéből. Mindezek ellenére általában barátságos és közvetlen embernek tartották. Nem mindig tudott megélni irodalmi tevékenységéből, de kisegítették a Kneszet, az izraeli parlament jegyzőkönyveinek lektori állásával. Megközelítően 100 könyvének és egyéb irodalmi művének megjelentetése és több irodalmi díj elnyerése ellenére, amelyek között ott volt a legrangosabb Izrael Díj is, mellőzve érezte magát. Nem minden ok nélkül vádolta az izraeli orosz-lengyel származású írókat "a magyar tiszt kirekesztésével". Az Izraelben élő magyar származású bevándorlók szervezete, a Hitáhdut Oléj Hungárjá (Magyar Bevándorlók Egyesülete) Max Nordau díjjal tüntette ki.

Az előző leírás hiányos maradna, ha nem hangsúlyoznánk eléggé Hámméiri rendíthetetlen, de nem minden kritikát nélkülöző hitét, miszerint a zsidó nép sorsa államának fennmaradásától függ. Soha sem veszítette el irodalmi és erkölcsi elkötelezettséget a zsidó szellem és irodalom fennkölt céljai iránt. Álláspontjait és eszméit főleg ez a hit vezérelte egész életén keresztül. Határozott és egyértelmű álláspontot foglalt el a zsidó hagyomány, a vallási rítus, szimbolika és intézményesség modernizálásával kapcsolatban.

Hámméiri számára a zsidóság elsősorban nép és nemzet, nem vallás. A felállítandó Izrael állam jellegét szekulárisnak tartotta, amelynek ki kell választania a hosszú, több évezredes szétszórattatás után a megalapozó, folytatást követelő értékeket, ugyanakkor azonban fel is számolja a diaszpóra évszázadokon át begyökerezett negatívumait. Önálló és állhatatos véleménye kortársait megelőző felismerésekhez vezették, amelyek később beigazolódtak, például 2-ik világháború pusztító erejének és a zsidóságra váró veszedelmek megjövendölésével.

Ávigdor Hámméiri szellemi és irodalmi lényét legplasztikusabban mutatja a nevével fémjelzett és mára kanonizált, megzenésített vers,[10] amelyet Menáhem Usziskin[11]-nek ajánlott: A Scopus hegy ormáról (illetve, elterjedtebben, A Scopus hegy csúcsáról, héber címe: Méál piszgát Hár Háccofim). Ime első szakasza Peremiczky Szilvia fordításában:[12]

A Scopus-hegy csúcsáról / leborulok előtted / A Scopus-hegy csúcsáról / Üdvözöllek, Jeruzsálem! / Száz nemzedék óta álmodok rólad, / hogy kiérdemeljem látni arcod fényét. / Jeruzsálem, Jeruzsálem / Arcod fénye fiaidnak, / Jeruzsálem, Jeruzsálem / Felépítelek romjaidból.

Jeruzsálemben, a Scopus-hegyen, egy ösvényt neveztek el Hámméiriról, és versének szövegét felvésték egy sziklára rögzített táblára az ösvény kezdeténél: