|
|
|
Róbert Péter:
Reviczky Imre helytállása
|
Ha cinikus akarnék lenni, akkor az lehetne az alcím, hogy "
Egy szeneslegény
emléke". Az 50-es években a VII. kerület lakói gyakran találkozhattak a
Vörösmarty utcai TÜKER-pincében egy elegáns tartású idősebb úrral, aki
szénporral borítva mérte és hordta ki a szenet a környék lakóinak. Bennfentesek
tudták róla, hogy katonatiszt, ezredes volt; azt már kevesebben, hogy zsidók
ezrei köszönhetik életüket neki.
Ki volt ez az ember?
Reviczky Imre felvidéki, már a XIII. században említett nemesi családból
származott. A nagyváradi Honvéd és Hadapród Iskola elvégzése után bátyjaihoz
hasonlóan az I. világháború harcterein szolgálta az akkori hazát.
Az összeomlás után a Felvidéken próbálta meg védeni a magyarok lakta területeket,
majd a Horthy-hadseregben teljesített szolgálatot, ami nem volt könnyű dolog
Trianon után, amikor külföldről annyira korlátozták a magyar hadügyet, hogy a
gyakorlatokon például a géppuskát éles hangú fakereplővel helyettesítették.
Később elméleti munkát végzett, illetve a leventék testnevelését szervezte, e
beosztásában a sportra helyezte a hangsúlyt, nem a propagandára.
Sárospatakon és Békéscsabán éveket töltött. Mindenütt tanúságot tett
emberségéről. Beosztottjai szerették és tisztelték. Nem osztozott tiszttársai
durva magatartásában a beosztottakkal szemben, és nem vette át a szinte
általános zsidó-ellenes előítéleteket sem. Jó kapcsolata volt zsidó származású
katonáival, szombaton mentesítette őket a szolgálattól. Kis városban minden
hamar kiderül, tudták hogy barátságos a zsidókkal, ezért gyakran kapott olyan
feladatokat, amelyek utaltak erre. Például március 15-én ő képviselte a
helyőrség parancsnokát a hitközség által tartott ünnepi megemlékezésen. Ezt egy
zsidó újévi jókívánság tolmácsolása követte. Majd egy, a szolnoki zászlóaljnál
szolgáló zsidó közkatona tisztázatlan halálesete miatt az ezredparancsnok őt
küldte el az eset kivizsgálásra, mint aki "
járatos zsidó ügyekben", és az ő
személyét elfogadják arról az oldalról is. Reviczky Imre ezt nem bánta!
A hivatalosan megismert egyházi emberekkel az utcán vagy bárhol találkozva,
éppen olyan barátságos és szívélyes maradt, mint amilyen udvarias a hivatalos
kiküldetése idején volt.
Kaftános zsidókkal is gyakran lehetett látni az utcán beszélgetni. Nem érdekelte
őt tiszttársainak emiatt tett megjegyzései.
Amikor kitört a II. világháború, gyakran került kapcsolatba
munkaszolgálatosokkal. Nagyon ügyelt az emberséges bánásmódra.
1943. májusában Nagybányán átveszi a X. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj
parancsnokságát, ami gyakorlatilag minden ilyen egység irányítását, meg jó
néhány, fronton lévő alakulat felügyeletét jelentette egész Észak-Erdély
területén. Jellemző az akkori időkre, hogy szintén katonatiszt fiának egyik
bajtársa így kommentálta Ádám fiának a hírt: "Sajnálom apádat! Zsidók
parancsnokának lenni napjainkban? Elveszett ember! Ha kemény kézzel fog bánni a
zsidókkal, akkor azért! Azoknak a keze Horthynéig bőven elér, és kitörik a
nyakát! De ha az ellenkezőjét teszi, akkor mi fogjuk kitörni!". Ő pedig nem félt
attól, hogy a második lehetőséget válassza.
Vadász Ferenc író a magyar ifjúságnak szánt, Legenda nélkül című könyvében így
értékelte Reviczky Imrét:
"Fényjel volt e név…A nagybányai laktanyában volt a II. világháború éveiben a X.
Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnoksága, amelyhez mintegy 50
munkásszázad tartozott, több mint 40.000 ember. Egy részüket oda szállásolták a
nagy kaszárnyába, amelyet messzire elkerültek a jobb érzésű nagybányaiak, mert
ott naponta folyt az emberek ütlegelése, kikötése, megszégyenítése. Mindez akkor
változott meg, amikor 1943. májusában Reviczky Imre alezredest nevezték ki a
zászlóalj parancsnokává. Véget vetett a kegyetlenkedéseknek, rendet teremtett.
Családos embereket nem engedett a frontra küldeni: csak teljesen egészségeseket
vett fel a zászlóalj állományába. Az első alkalommal 1500 behívottból 600-at,
mint alkalmatlant, hazaküldött. Minden panaszt kivizsgált, mindenkin igyekezett
segíteni. A német megszállás után kiderült, hogy önfeláldozó hősiességnek sincs
híján. Amikor felállították a gettókat, saját felelősségére 3000 behívót küldött
ki ismeretleneknek, hogy megmentse őket a deportálástól. Az embertelen
rendelkezéseket nem hajtotta végre, ezért mind sűrűbben támadt konfliktusa a
helyi közigazgatás vezetőivel és a német parancsnoksággal. 1944. augusztus
23-án, amikor Románia kilépett a háborúból, Nagybányán a román nemzetiségű
polgárokat internáló táborba zárták. Az alezredes többeket személyesen hozott ki
közülük, egyidejűleg tiltakozott Budapesten az intézkedés, a helyi hatóságok
túlkapásai ellen."
Valóságos legenda szövődött Reviczky Imre alezredes köré. A zsidók
szájról-szájra adták a nevét, nagyon sokan igyekeztek védelme alá kerülni.
Parancsnoksága idején minden zsidót, aki állomáshelyén jelentkezett, azonnal
állományba vett és védelemben részesített, tekintet nélkül korára vagy egészségi
állapotára. Sofőrjének zsidó munkaszolgálatost tett, aki nagybányai taxis révén
kocsijával vonult be. Egyenruhába bújtatta, és olyan térítést állapított meg a
kocsi használatáért, hogy abból felesége szerényen megélhetett. Mellé vett még
egy másik zsidót, így két kocsit és két sofőrt foglalkoztatott, akikkel szinte
bizalmas barátok voltak, együtt szidták a németeket.
Amikor megindult a gettózás, gyanút fogott, hogy a talán utolsó búcsúszavakat
hozó otthoni levelek nincsenek biztonságban antiszemita beosztottjai keze
között. Ezért az írnokával és két munkaszolgálatossal maga ment el naponta a
főpostára. Érezte, hogy életek, sorsok fordulnak meg a valahol titokban a
postára bízott írások, üzenetek célba érkezésén, ezért ezt személyesen
biztosította.
Természetesen ennek meglettek részére a következményei: feljelentés és
hadbírósági eljárás indult ellene. Az iratokból kiderülnek "bűnei", amelyek
emberségéről tanúskodnak. Ezt még valahogy megúszta, de a nyilas hatalomátvétel
után letartóztatták. Sopronkőhidára került, végül az ő életét is a szovjet
csapatok mentették meg.
A demokratikus magyar honvédségben úgy tűnt, megtalálta a helyét. A Honvédelmi
Minisztériumban nyert beosztást, de a kommunista átalakulást nem találta
megbízhatónak. Leszerelték, nevetségesen alacsony nyugdíjat állapítottak meg
számára, csak fizikai munkát végezhetett. Így lett ezredesből szeneslegény, 800
Ft fizetéssel, ami már akkor is kevés volt a nehéz és piszkos fizikai munkáért.
Hiába vették körül megmentettjei szeretetükkel, nem tudtak az érdekében semmit
tenni. Pedig erdélyi lapok írtak róla, emlékeztettek, hogy kiengedte a
deportálandó munkaszolgálatosokat a vagonokból és fát rakatott be helyettük,
hogy felesége látogatta a nagybányai gettót - nem olvasták el olyanok, akik
tehettek volna valamit az érdekében.
Már a változás előszele volt, hogy Ember György publicista az Esti Budapestben
1956. szeptember 29-én, sokak által olvasott vasárnapi levelében írt róla.
„Reviczky-ügy" című glosszája így kezdődött: „Szégyellem leírni.." Úgy látszik
illetékesek is elszégyellték magukat, mert a következő hónapban megkapta az
ezredesi nyugdíjat.
Rehabilitációja 1956-ban már későn következett be, 1957 elején meghalt. Sírjánál
a katolikus és katonai tiszteletadás mellett rabbi is búcsúztatta, az igazi
elismerést azonban csak halála után kapta.
Magyarországon és Izraelben utcák őrzik emlékét, könyvek több nyelven hirdetik
helytállását. Ádám fiát - akit volt Horthy-tisztként az 50-es években szintén
meghurcoltak - többször meghívták Izraelbe, ahol édesapja megmentettjei
szeretetükkel halmozták el jótevőjük fiát, aki könyvet írt apjáról.
Reviczky Imre megérdemli, hogy tisztelettel emlékezzünk reá!
|
|
|
|
|
|
|