Pejin Attila:
Válaszutakon

A bácskai zsidóság dilemmái a két világháború közötti időszakban,
különös tekintettel a cionizmus terjedésére

 Trianon nemcsak a magyar nemzettestet szabdalta szét, hanem a magyarsággal évszázadok óta együtt élő zsidóságot is. Ez több szempontból is tragikusnak ítélhető meg a Magyarországon kívül rekedtek számára: egyrészt a magyarországi zsidóságon belül elkezdődött folyamatok szakadtak félbe, amelyek közül a legfontosabb mindenképpen a társadalomba való integrálódás volt. Másrészt a zsidóságnak továbbra sem volt anyaországa (éppen csak körvonalazódott), amely legalább erkölcsi, esetleg némi politikai támogatást is nyújthatott volna.

A magyarországi zsidóság történelmének a két világháború közötti időszakban ma már viszonylag gazdag irodalma van. Bár még itt is vannak adósságok, de azok korántsem akkorák, mint az ún. utódállamok zsidósága esetében, ahol sok hasonlóságot is találhatunk, ugyanakkor országonként, azon belül pedig akár területenként helyi sajátosságokat is. Többek véleményét osztva úgy gondolom, ilyen sajátos terület volt a Bácska is.[1]

A jugoszláviai zsidóság története 1918 után egészen az 1990-es évekig elsősorban a zsidóság „belügye” volt; a nem zsidó történészek csak kivételesen jelentkeztek e témával foglalkozó írásokkal. A kilencvenes években bekövetkezett változás is részben a zsidóság egyfajta kulturális offenzívájának, s – legalábbis Szerbiában – a történészek egy részének a háború hatására a másság iránti, sajátos empátiából fakadó érdeklődésének köszönhető.[2] Persze ezek kölcsönhatása is kimutatható. (S hangsúlyozni kell, hogy az ex-jugoszláviai zsidóság most, az ország szétesésével még inkább rászorul a szakmai segítségre, hiszen korábban sem volt olyan nagy lélekszámú, hogy elfogadható szinten önmaga kutassa múltját és publikálja az eredményeket.)[3]

Azon kevesek – zsidók és nem zsidók – akik a jugoszláviai zsidóság történelmét kutatták, korábban elsősorban a szefárd zsidó közösségek múltja iránt érdeklődtek, s ez alapvetően a kilencvenes évektől sem változott. Ezen tulajdonképpen nem kell csodálkozni, hiszen az askenáz közösségek – Belgrád kivételével – csupán az ország északi részein voltak, zömmel magyar volt az anyanyelvük, s lényegében ezeket a területeket csatolták Trianon után a délszláv nyelveket beszélő nemzetközösséghez. Ezért az az önkép, amelyet a jugoszláviai zsidóság 1918 után, de különösen a harmincas években kezdett kialakítani magáról, ti. hogy egységes, egyforma úton halad, hamisnak bizonyult; nyilvánvaló, hogy ezt inkább csak hinni és elhinni akarták, mintsem ténylegesen ez a folyamat játszódott le. Már csak azért sem, mert a versailles-i Jugoszlávia belső ellentmondásaiból táplálkozó, egymásnak feszülő gazdasági, politikai és társadalmi ellentétek hatása alól a zsidóság sem tudta kivonni magát. Ezen belül is ki kell emelni a bácskai zsidóság különleges helyzetét, ti. nem egy államalkotó nemzet nyelvét, kultúráját mondta magáénak, hanem egy kisebbséggé váló nemzetét, a magyarét. Írásomban tehát azokat a kihívásokat szeretném felvázolni, amelyekkel a bácskai zsidóság Trianon után volt kénytelen szembesülni; s természetesen kitérnék azokra a választási lehetőségekre is, amelyek segítségével akár individuálisan, akár közösség(ek)ként próbáltak meg alkalmazkodni az újonnan előállt helyzethez. Mindezt háromféle kapcsolatrendszeren belül kell megtenni: a) az államhatalommal és a nem zsidó társadalommal való (egzisztenciális szempontból a legfontosabb) kapcsolatok, b) a jugoszláviai zsidóság többi részével való kapcsolatok, továbbá c) a magyarországi zsidósággal való kapcsolatok rendszerén belül.

Kiindulásképp röviden meg kell vizsgálnunk, „mit hozott magával” a bácskai zsidóság a Monarchiából a délszláv államba, illetve mi várta ugyanitt zsidó és nem zsidó részről.

Először is polgárjogi-vallási szempontból egyenjogú polgárokként élték meg az impériumváltást. Az 1868: XLIV. tc., amely a nemzetiségi kérdést volt hivatott kezelni, korántsem tette ezt mindenkit kielégítő módon, pedig hát a nemzeti kisebbségekhez viszonyítva a magyarság éppen hogy csak többségben volt, s ha a zsidóság nem csak vallási közösségként, hanem nemzeti kisebbségként jelölte volna meg önmagát, akkor ez a többségi viszony megrendült volna. Ez nem történt meg, s a magyarság biztonságban érezte magát, de mindkét részről érezték, hogy a kérdés függőben maradt, végleges válasz nélkül, máskülönben nem vált volna „zsidókérdéssé”. A kérdést nehéz is volt megoldani, hiszen a zsidóságnak nem volt anyaországa, mint pl. a németeknek vagy a szerbeknek, de még a szlovákokhoz sem voltak hasonlíthatók, akiknek nemzetté válásuk során addig nem volt önálló államuk, területileg kezdettől fogva Magyarországhoz tartoztak. Másrészt a képet árnyalta, sőt bonyolította a zsidó kongresszus, amely során megtörtént a magyarországi zsidóságon belüli – korábban beindult folyamatokat lezáró – formális szakadás (kongesszusi-neológ, status quo ante, illetve ortodox hitközségek szerveződtek). Számolni kellett a peremvidékeken kompakt tömegekben, viszonylag szegény sorban élő haszid közösségekkel, amelyeket kezdetben senki sem vett komolyan, de lassú beszivárgásuk (majd az első világháborús menekültáradat) a nagyobb központokba idővel itt-ott valóságos pánikhangulatot keltett, különösen a konformista neológ zsidóság köreiben, amely egyértelműen definiálta magát izraelita vallású magyarként. Legvégül – válaszként a politikai antiszemitizmus megjelenésére és térhódítására – mintegy ennek antitéziseként (bár végső céljában bibliai elkötelezettségtől, elhivatottságtól hajtva) jelentkezik a cionizmus is.

A háború még tartott, de a vége felé közeledett, amikor megejtették Huszadik század körkérdését[4], amelynek során jeles zsidó és nem zsidó közéleti személyeket szólítottak meg, illetve kérdezték meg: szerintük van-e Magyarországon zsidókérdés, s ha igen, miben látják annak lényegét, okait, megoldási lehetőségeit. A körkérdés feltevői, illetve válaszadói – ki nyíltan, ki burkoltan – a magyarországi zsidóságot nem egységes, kompakt közösségként látták, hanem a már többé-kevésbé integrálódott de még nem asszimilálódott zsidók és a folyamatba bekapcsolódni nem kívánók (főleg haszidok) között éles válaszvonalat húztak. Ezért a problémát eleve nem tudták állampolgári kérdésként megfogalmazni, ti. hogy a magyarországi zsidók mindenekelőtt magyar állampolgárok, akik a gazdasági-társadalmi hierarchiában különböző helyeket foglalnak el, ezért a velük kapcsolatos problémák elsősorban gazdasági-szociális, s csak másodlagosan kulturális (nyelvi, etnikai-vallási) jellegűek, mint ahogy azt a napi politika látni és láttatni kívánta. A körkérdés tehát inkább pótcselekvésnek, mintsem tényleges problémamegoldó instrumentumnak tekinthető, legalábbis elméleti síkon.  A kapott válaszok legfőbb tanulsága mindenesetre ez: az ún. „zsidókérdés” a 20. század második évtizedének végén még mindig aktuális. S még rémálmaiban sem sejtette senki, hogy a háború végkifejlete milyen újabb szakadást – ezúttal területit – idéz elő a magyar zsidóság körében, vele pedig új kérdéseket tesz fel, újabb problémák elé állítja nemcsak az utódállamok, hanem az „anyaország” zsidóságát is.

Természetesen a bácskai zsidóságot is végigkísérték ezek a folyamatok, egészen az I. világháború végéig. A szerb csapatok 1918. november második felére megszállták a Bácskát, nemzeti bizottságokat alakítottak, amelyek ideiglenes jelleggel ellátták a helyi közigazgatási teendőket. November 25-én az újvidéki nemzetgyűlésen a szerbek megszavazták e területek elszakadását, valamint Szerbiához való csatolását. December 1-jén megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929 után: Jugoszláv Királyság), s a továbbiakban – Szerbián belül – a Bácska is ehhez a területhez tartozott. Az itt élő magyarság, vele a magyar érzelmű zsidóság (s ez képezte a többséget) egészen a békekötésig ideiglenesnek tartotta ezt az állapotot, míg a szerbek véglegesnek, hiszen a délszláv államnak a trianoni békeszerződés megkötése előtti (1920) kikiáltása is erre biztatta őket.

Az új állam alkotói közül csupán Szerbia és Crna Gora (Montenegró) csatlakozott függetlenként, míg a többiek: Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Macedónia 1918 előtt más-más államalakulathoz tartoztak: vagy az Osztrák-Magyar Monarchiához, vagy az Oszmán Birodalomhoz.[5] A Vajdaság későbbi klasszikus felállásában – Bácska, Bánság, Szerémség, Baranya – szintén újdonságnak számított: az egykori Temesi Bánságnak nevezett területen két ország osztozott: Jugoszlávia és Románia; a Szerémség korábban elvileg Horvátország része volt, csupán Bácska (pontosabban Bács-Bodrog vármegye legnagyobb része) került egyértelműen és szinte osztatlanul az új államalakulathoz.[6]

E területek zsidósága természetesen nyelvi, helyenként pedig kulturális szempontból is megosztott volt: Szlovénia és Horvátország magyarok lakta területrészein a szlovén és a horvát mellett a zsidók többnyire a magyart is beszélték, a Bánságban a magyaron kívül esetleg a németet (különösen Nagybecskereken), míg a Bácskát szinte teljes mértékben magyar anyanyelvű zsidóság lakta (természetesen többen a szerbet (esetleg a németet) is elsajátították, különösen ott, ahol nagyobb számban éltek szerbek, mint pl. Újvidéken). Az északi területek askenáz közösségek voltak, nagyobbik hányaduk neológ, kisebbik részük ortodox, akik főleg a Bácskában – itt is elsősorban a Tisza mentén – összpontosultak.

A Bácskában 1941-ben összesen mintegy 12500 összeírt zsidó élt; ebből 9613 (77 %) a két nagyobb városban, Újvidéken (3621) és Szabadkán (3549), illetve Zomborban (1011) és Zentán (1432).[7] A Jugoszláv Királyságban élő zsidóság lélekszáma 1931 és 1941 között 68400–73000 volt, nem túl jelentős növekedéssel. A különféle összeírásokból kiderül az is, hogy a magukat magyar anyanyelvűnek vallóak számbeli csökkenése sem volt számottevő.[8]

Bosznia-Hercegovina és Macedónia (korabeli nyelvhasználatban: Dél-Szerbia) zsidósága szefárd volt, a kultúrája is az, s eltérően az északabbra élő néhány hasonló szórványközösségtől, amely már szerbül beszélt, a ladinót tekintette anyanyelvének.

Az új állam zsidókkal szembeni viszonyulása – több más kérdéshez hasonlóan – az etnikai alapú erőviszonyok tükrében vizsgálható, ahol a szerb politikai elit meghatározó szerepet játszott. A kisszámú szerbiai zsidósággal kapcsolatos, politikailag kedvező tapasztalatok miatt nem tekinthetjük a szerb történetírás túlzásaként azt a kijelentést, hogy ez döntően meghatározta a jugoszláviai zsidóság egészéhez való viszonyulást; hasonló volt a helyzet a szefárd zsidókkal is, s az északi országrészeken élők lojalitását a magyar kultúrába való beágyazódásuk mértéke, nem pedig zsidó származásuk miatt kérdőjelezték meg. Ilyen módon ítélte meg pl. a helyzetet 1922-elején a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság belügyminisztere, miután mérlegelte Bács megye főispánjának jelentését a megye területén élő zsidóságról, s a következő megállapításokat tette: nagy számban vannak zsidók, akik a háború alatt és után megfordultak a Bácskában, illetve megtelepedtek ott; sokan közülük külföldről jöttek…; többségüknek nincs letelepedési engedélye; zömük kevésbé produktív foglalkozást űz (kereskedelem); Zenta város nagy számú letelepedési engedélyt adott ki számukra, ami feltétlenül árt e helység nacionalizálását tekintve, hiszen amúgy is anacionális elemekkel van teli.[9] Az „anacionális elem” ti. a nem szerb; eltérően a szerbiai zsidóktól, akiket „mózeshitű szerbeknek” s lojális honpolgároknak tartottak, a magyar zsidókat ugyanilyen szemszögből ítélték meg, tehát – logikus – „mózeshitű magyarokként” kezelték őket, s mint ilyeneket gyanakodva szemlélték.

Persze ez puszta leegyszerűsítés volt, az új hatalom is tisztában volt ezzel, s bár a zsidóság közjogilag vallási közösségnek számított, politikailag kisebbségként kezelte, ezért hozzálátott, hogy az itteni zsidóságot leválassza a magyar „nemzettestről”, a magyarság számát csökkentendő. Ezt a célt szolgálta évekig a „névvegyelemzésnek” csúfolt intézkedés, melynek értelmében nem magyar vezetéknevűek nem iratkozhattak magyar tagozatokra, s ez nagyszámú zsidót érintett (persze nem kevés magyart is). Az, hogy a cionista szervezetek munkája elé nem gördítettek akadály, sőt támogatták a mozgalmat, ugyancsak az ilyen törekvéseket szolgálta.

A nyelvi akadályok miatt a bácskai zsidóság csak lassanként találta meg a közös nyelvet (szó szerint!) az ország más részein élőkkel, ugyanakkor nem szakította meg teljesen a kapcsolatot a magyarországi zsidósággal sem. Ez a húszas években a sehova-se-tartozás – mi több: otthontalanság – érzetét keltette benne.

Tragikus, hogy mindeközben az itteni magyarságban sem leltek szövetségesekre, a trianoni trauma ugyanis, bár mindkét közösséget hasonlóan érintette, másként fájt magyarnak és zsidónak. A magyarság felelősségét némileg tompítja, hogy értelmiségének nagy része távozni kényszerült, ezért is tapasztalható, hogy a magyarság kezdetben nem tudott politikailag egységesen fellépni, a Trianont követő első években még mindig elválasztotta egymástól őket a korábbi hatvanhetes-negyvennyolcas törésvonal, ezért a Magyar Párt csak később, a harmincas évekre tudott komolyabb, bár még mindig nem meghatározó erővé válni. Az, hogy soraiban nem találunk nagy számban zsidókat, eleve arra visz bennünket, hogy máshol keressük őket.[10] És akkor sem elsősorban egyéb politikai pártokban (mint ahogyan jó néhány magyart), bár nem kerülték mindenáron a politizálást, különösen lokális szinten nem, pozíciójánál fogva pedig egyesek rá is kényszerültek, mint pl. az országos főrabbi, Isak Alkalaj, aki alanyi jogon a szenátus tagja volt.

A cionista mozgalom mindezért különösen népszerűvé vált a vajdasági fiatalok körében. Egyrészt megtalálták végre az összekötő kapcsot az ország más területein élőkkel, askenáz és szefárd zsidó fiatalokkal egyaránt. Másrészt segítségével ők immár biztonsággal megálltak a talajon, amit szüleik Trianon következtében elvesztettek, és soha nem találták meg újra igazán. Pest híján a bácskai ifjúság zágrábi egyetemi karokon tanult tovább, mert itt inkább otthon érezte magát, mint Belgrádban, amely kezdetben különben sem volt egyetemi városnak mondható. S mivel Zágrábban volt a Cionista Szövetség székhelye is (itt jelent meg annak sajtóorgánuma, a Židov, idővel tevékenyebb szerepet is vállaltak a szervezetben, s ők voltak, akik közvetlenül vagy közvetett módon hozzájáultak helyi szervezetek megalakulásához is. Mint ahogyan itt fogalmazódott meg a fő „sodor“ kritikája is, emelynek következtében egyre többen csatlakoztak a Zsabotinszkij-féle revizionista szárnyhoz, amely önálló szervezetet hozott létre, s a harminca években a Zágrábban tanuló vajdasági zsidó egyetemisták többsége már a Betárba tagosodott. Legerősebb központjuk Újvidék volt, „melegágyuk“ a Bácska (azon kívül nem is igen akadtak követők), itt jelent meg egy ideig az Ever Hajarden, illetve a Malhut Jisrael.[11]

 Persze mélyebbre szántó, szerteágazóbb kutatások szükségesek ahhoz, hogy biztonsággal állíthassuk: a bácskai zsidóság (itt elsősorban a fiatalabb generációkra gondolok) legmegfelelőb válaszadása a Trianon által feltett kérdésekre éppen a cionizmus volt. A mozgalom egyébként is népszerű volt a jugoszláviai zsidóság körében, talán éppen (ezt fentebb már érintettük) mert a sokféle kultúrájú, -nyelvet beszélő zsidóság számára fontos homogenizáló erőt kínált. A jugoszláviai cionisták a legszervezettebbek közé tartoztak Európában (minden tizedik zsidó cionista volt), cionizmusuk azonban inább szaloncionizmus, ami tényleges kivándorlásban nem mutatkozott meg (1939-ig csupán 1 %-uk alijázott).

Az a tény azonban, hogy a revizionista (jobboldali) irányzat éppen a Bácskában tudott sikeresen gyökeret ereszteni, ellentmondásosan arra int, hogy a cionizmus mint mozgalom igen, mint politikai erő viszont nem tudott homogenizáló erőként hatni a multikulturális jugoszláviai zsidóság összekovácsolásában. Másrészt a bácskai fiatalok vonzódása a szélsőségesebb eszmék (illetve a cionista eszmék szélsőségesebb módon való megvalósítása) iránt arra mutat, hogy előrenézve leginkább ők képzelték el jövőjüket egy akkor még csak körvonalazódó „ősújországban”.

[Cion – visszatérések: a doktorandusz-konferencián megtartott előadás szerkesztett, kibővített változata]



[1] Bácska alatt nagyjából a korábbi Bács-Bodrog megye területe értendő.

[2] A jugoszláviai zsidóságot bemutató, 1988-ban megrendezett nagyszabású tematikus vándorkiállítás (Židovi na tlu Jugoslavije) kezdete volt ennek a törekvésnek, a szefárd zsidóság nagy jubileumára (Spanyolországból való kiűzetésük 500. évfordulójára), 1992-re pedig rendezvények egész sorát tervezték, a háború azonban közbeszólt. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – ekkor jelentek meg a témánkat érintő alapmunkák. Nebojša Popović munkája (Jevreji u Srbiji 1918–1941. [A zsidóság Szerbiában 1918–1941] Beograd, 1997, Institut za savremenu istoriju) úttörő jellegűnek számított azért is, mert – ha nem is a teljesség igényével – felvetette a bácskai zsidóság problematikáját is. Csak sajnálhatjuk, hogy a háború miatt el kellett állnia az eredeti tervétől, ti. nem csak a szerbiai, hanem a jugoszláviai zsidóság történetét szándékozta megírni. Ezt nem pótolja Milan Koljanin könyve sem (Jevreji i antisemitizam u Kraljevini Jugoslaviji 1918–1941. [A zsidóság és antiszemitizmus a Jugoszláv Királyságban] Beograd, 2008.), mivel a szerző felkészültsége nem bizonyult elegendőnek a téma nagyságához, amelyet megkísérelt feldolgozni, s az összképen még az is ront, hogy nem tudott megszabadulni a relativizmusoktól, itt-ott nacionalizmustól terhelt szerb történetírói szemlélettől. Pavle Šosberger könyvének megjelenése (Jevreji u Vojvodini. Kratak pregled istorije vojvođanskih Jevreja. [A vajdasági zsidóság] Novi Sad, 1998.) időrendben e két kötet közé tehető, a cím alapján sokat vártunk tőle, de tulajdonképpen csak egy felületesen szerkesztett tanulmánykötetről van szó, tele tárgyi tévedésekkel, módszertani hibákkal, ennek ellenére megkerülhetetlen kiindulópontként szolgál a vajdasági zsidóság történetét kutatók számára.

[3] Így például nem tud felmutatni olyan nagyszabású teljesítményt, mint a magyarországi zsidóság, gondolok itt elsősorban a (Magyar) Zsidó Lexikonra vagy a Magyar Zsidó Oklevéltárra. Igaz, hogy itt is volt egy Scheiber Sándorhoz hasonló, úgymond egyszemélyes intézmény, Eugen Werber, valós intézmény azonban – leszámítva a belgrádi Zsidó Történeti Múzeumot – ezért nem véletlen, hogy a közlés helye e múzeum tanulmányköteteire korlátozódik még ma is, amelyekben különféle színvonalú írások jelennek meg.

[4] Huszadik Század, XVIII. évf. (1917). 1–2. sz.

[5] Bosznia-Hercegovina osztrák magyar megszállása, majd tényleges annektálása a néhány évtized alatt nem sokat módosított a képen, az ún. Vardári Macedónia (a később Jugoszláviához tartozó Macedónia) ide-oda csatolása a Balkán-háborúk folytán pedig még érdektelenebb a témánk szempontjából, hiszen csak néhány éves időszakról van szó.

[6] Ez a Vajdaság nagyjából a neoabszolutizmus idején megszervezett, egy évtizedig fennálló Szerb Vajdaság és Temesi Bánság történelmi (és nem politikai) jogutódjai volt, ezért a szerb köznyelv ebben az időszakban általában a „Vajdaság” szó elé hozzátette a „szerb” jelzőt, ha másért nem, a nemzeti szupremációt hangsúlyozandó.

[7] Vö. Kepecs József szerk.: A zsidó népesség száma településenként (1840–1941). Budapest, 1993.

[8] Koljanin 48–55. o. Az adatok körül vannak dilemmák, ez azonban témánk szempontjából (mivel nem túl nagy eltérésekről van szó) érdektelenek.

[9] Popović 174. o.

[10] A Magyar Párttól való távolmaradást tekintve – kellő kutatások híján – még csupán a kérdések feltevésénél tartunk, nemhogy válaszokat kínáljunk. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a bácskai zsidóság az itt élő magyarsággal kulturális sorsközösséget igen, politikait viszont nem vállalt, leszámítva az idősebb generációt, akiket azonban inkább a „kávéházi” politikusok közé sorolhatunk. Talán szerepet játszott az is, hogy a felnövő új magyar értelmiség egy része igen fogékony volt a határon túlról érkező antiszemita propagandára.

[11] Offner Ferenc (1913, Újvidék) közlése alapján.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz