A
bácskai zsidóság dilemmái a két világháború közötti időszakban,
különös tekintettel a cionizmus terjedésére
Trianon nemcsak a magyar nemzettestet szabdalta szét, hanem
a magyarsággal évszázadok óta együtt élő zsidóságot is. Ez több szempontból is
tragikusnak ítélhető meg a Magyarországon kívül rekedtek számára: egyrészt a
magyarországi zsidóságon belül elkezdődött folyamatok szakadtak félbe, amelyek
közül a legfontosabb mindenképpen a társadalomba való integrálódás volt.
Másrészt a zsidóságnak továbbra sem volt anyaországa (éppen csak
körvonalazódott), amely legalább erkölcsi, esetleg némi politikai támogatást is
nyújthatott volna.
A magyarországi zsidóság történelmének a két világháború
közötti időszakban ma már viszonylag gazdag irodalma van. Bár még itt is vannak
adósságok, de azok korántsem akkorák, mint az ún. utódállamok zsidósága
esetében, ahol sok hasonlóságot is találhatunk, ugyanakkor országonként, azon
belül pedig akár területenként helyi sajátosságokat is. Többek véleményét osztva
úgy gondolom, ilyen sajátos terület volt a Bácska is.[1]
A jugoszláviai zsidóság története 1918 után egészen az
1990-es évekig elsősorban a zsidóság „belügye” volt; a nem zsidó történészek
csak kivételesen jelentkeztek e témával foglalkozó írásokkal. A kilencvenes
években bekövetkezett változás is részben a zsidóság egyfajta kulturális
offenzívájának, s – legalábbis Szerbiában – a történészek egy részének a háború
hatására a másság iránti, sajátos empátiából fakadó érdeklődésének köszönhető.[2] Persze ezek
kölcsönhatása is kimutatható. (S hangsúlyozni kell, hogy az ex-jugoszláviai
zsidóság most, az ország szétesésével még inkább rászorul a szakmai segítségre,
hiszen korábban sem volt olyan nagy lélekszámú, hogy elfogadható szinten önmaga
kutassa múltját és publikálja az eredményeket.)[3]
Azon kevesek – zsidók és nem zsidók – akik a jugoszláviai
zsidóság történelmét kutatták, korábban elsősorban a szefárd zsidó közösségek
múltja iránt érdeklődtek, s ez alapvetően a kilencvenes évektől sem változott.
Ezen tulajdonképpen nem kell csodálkozni, hiszen az askenáz közösségek – Belgrád
kivételével – csupán az ország északi részein voltak, zömmel magyar volt az
anyanyelvük, s lényegében ezeket a területeket csatolták Trianon után a délszláv
nyelveket beszélő nemzetközösséghez. Ezért az az önkép, amelyet a jugoszláviai
zsidóság 1918 után, de különösen a harmincas években kezdett kialakítani
magáról, ti. hogy egységes, egyforma úton halad, hamisnak bizonyult;
nyilvánvaló, hogy ezt inkább csak hinni és elhinni akarták, mintsem ténylegesen
ez a folyamat játszódott le. Már csak azért sem, mert a versailles-i Jugoszlávia
belső ellentmondásaiból táplálkozó, egymásnak feszülő gazdasági, politikai és
társadalmi ellentétek hatása alól a zsidóság sem tudta kivonni magát. Ezen belül
is ki kell emelni a bácskai zsidóság különleges helyzetét, ti. nem egy
államalkotó nemzet nyelvét, kultúráját mondta magáénak, hanem egy kisebbséggé
váló nemzetét, a magyarét. Írásomban tehát azokat a kihívásokat szeretném
felvázolni, amelyekkel a bácskai zsidóság Trianon után volt kénytelen
szembesülni; s természetesen kitérnék azokra a választási lehetőségekre is,
amelyek segítségével akár individuálisan, akár közösség(ek)ként próbáltak meg
alkalmazkodni az újonnan előállt helyzethez. Mindezt háromféle
kapcsolatrendszeren belül kell megtenni: a) az államhatalommal és a nem zsidó
társadalommal való (egzisztenciális szempontból a legfontosabb) kapcsolatok, b)
a jugoszláviai zsidóság többi részével való kapcsolatok, továbbá c) a
magyarországi zsidósággal való kapcsolatok rendszerén belül.
Kiindulásképp röviden meg kell vizsgálnunk, „mit hozott
magával” a bácskai zsidóság a Monarchiából a délszláv államba, illetve mi várta
ugyanitt zsidó és nem zsidó részről.
Először is polgárjogi-vallási szempontból egyenjogú
polgárokként élték meg az impériumváltást. Az 1868: XLIV. tc., amely a
nemzetiségi kérdést volt hivatott kezelni, korántsem tette ezt mindenkit
kielégítő módon, pedig hát a nemzeti kisebbségekhez viszonyítva a magyarság
éppen hogy csak többségben volt, s ha a zsidóság nem csak vallási közösségként,
hanem nemzeti kisebbségként jelölte volna meg önmagát, akkor ez a többségi
viszony megrendült volna. Ez nem történt meg, s a magyarság biztonságban érezte
magát, de mindkét részről érezték, hogy a kérdés függőben maradt, végleges
válasz nélkül, máskülönben nem vált volna „zsidókérdéssé”. A kérdést nehéz is
volt megoldani, hiszen a zsidóságnak nem volt anyaországa, mint pl. a németeknek
vagy a szerbeknek, de még a szlovákokhoz sem voltak hasonlíthatók, akiknek
nemzetté válásuk során addig nem volt önálló államuk, területileg kezdettől
fogva Magyarországhoz tartoztak. Másrészt a képet árnyalta, sőt bonyolította a
zsidó kongresszus, amely során megtörtént a magyarországi zsidóságon belüli –
korábban beindult folyamatokat lezáró – formális szakadás (kongesszusi-neológ,
status quo ante, illetve ortodox hitközségek szerveződtek). Számolni kellett a
peremvidékeken kompakt tömegekben, viszonylag szegény sorban élő haszid
közösségekkel, amelyeket kezdetben senki sem vett komolyan, de lassú
beszivárgásuk (majd az első világháborús menekültáradat) a nagyobb központokba
idővel itt-ott valóságos pánikhangulatot keltett, különösen a konformista neológ
zsidóság köreiben, amely egyértelműen definiálta magát izraelita vallású
magyarként. Legvégül – válaszként a politikai antiszemitizmus megjelenésére és
térhódítására – mintegy ennek antitéziseként (bár végső céljában bibliai
elkötelezettségtől, elhivatottságtól hajtva) jelentkezik a cionizmus is.
A háború még tartott, de a vége felé közeledett, amikor
megejtették Huszadik század
körkérdését[4], amelynek
során jeles zsidó és nem zsidó közéleti személyeket szólítottak meg, illetve
kérdezték meg: szerintük van-e Magyarországon zsidókérdés, s ha igen, miben
látják annak lényegét, okait, megoldási lehetőségeit. A körkérdés feltevői,
illetve válaszadói – ki nyíltan, ki burkoltan – a magyarországi zsidóságot nem
egységes, kompakt közösségként látták, hanem a már többé-kevésbé integrálódott
de még nem asszimilálódott zsidók és a folyamatba bekapcsolódni nem kívánók
(főleg haszidok) között éles válaszvonalat húztak. Ezért a problémát eleve nem
tudták állampolgári kérdésként megfogalmazni, ti. hogy a magyarországi zsidók
mindenekelőtt magyar állampolgárok, akik a gazdasági-társadalmi hierarchiában
különböző helyeket foglalnak el, ezért a velük kapcsolatos problémák elsősorban
gazdasági-szociális, s csak másodlagosan kulturális (nyelvi, etnikai-vallási)
jellegűek, mint ahogy azt a napi politika látni és láttatni kívánta. A körkérdés
tehát inkább pótcselekvésnek, mintsem tényleges problémamegoldó instrumentumnak
tekinthető, legalábbis elméleti síkon.
A kapott válaszok legfőbb tanulsága mindenesetre ez: az ún. „zsidókérdés”
a 20. század második évtizedének végén még mindig aktuális. S még rémálmaiban
sem sejtette senki, hogy a háború végkifejlete milyen újabb szakadást – ezúttal
területit – idéz elő a magyar zsidóság körében, vele pedig új kérdéseket tesz
fel, újabb problémák elé állítja nemcsak az utódállamok, hanem az „anyaország”
zsidóságát is.
Természetesen a bácskai zsidóságot is végigkísérték ezek a
folyamatok, egészen az I. világháború végéig. A szerb csapatok 1918. november
második felére megszállták a Bácskát, nemzeti bizottságokat alakítottak, amelyek
ideiglenes jelleggel ellátták a helyi közigazgatási teendőket. November 25-én az
újvidéki nemzetgyűlésen a szerbek megszavazták e területek elszakadását,
valamint Szerbiához való csatolását. December 1-jén megalakult a
Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929 után: Jugoszláv Királyság), s a
továbbiakban – Szerbián belül – a Bácska is ehhez a területhez tartozott. Az itt
élő magyarság, vele a magyar érzelmű zsidóság (s ez képezte a többséget) egészen
a békekötésig ideiglenesnek tartotta ezt az állapotot, míg a szerbek
véglegesnek, hiszen a délszláv államnak a trianoni békeszerződés megkötése
előtti (1920) kikiáltása is erre biztatta őket.
Az új állam alkotói közül csupán Szerbia és Crna Gora
(Montenegró) csatlakozott függetlenként, míg a többiek: Szlovénia, Horvátország,
Bosznia-Hercegovina és Macedónia 1918 előtt más-más államalakulathoz tartoztak:
vagy az Osztrák-Magyar Monarchiához, vagy az Oszmán Birodalomhoz.[5] A Vajdaság későbbi klasszikus
felállásában – Bácska, Bánság, Szerémség, Baranya – szintén újdonságnak
számított: az egykori Temesi Bánságnak nevezett területen két ország osztozott:
Jugoszlávia és Románia; a Szerémség korábban elvileg Horvátország része volt,
csupán Bácska (pontosabban Bács-Bodrog vármegye legnagyobb része) került
egyértelműen és szinte osztatlanul az új államalakulathoz.[6]
E területek zsidósága természetesen nyelvi, helyenként
pedig kulturális szempontból is megosztott volt: Szlovénia és Horvátország
magyarok lakta területrészein a szlovén és a horvát mellett a zsidók többnyire a
magyart is beszélték, a Bánságban a magyaron kívül esetleg a németet (különösen
Nagybecskereken), míg a Bácskát szinte teljes mértékben magyar anyanyelvű
zsidóság lakta (természetesen többen a szerbet (esetleg a németet) is
elsajátították, különösen ott, ahol nagyobb számban éltek szerbek, mint pl.
Újvidéken). Az északi területek askenáz közösségek voltak, nagyobbik hányaduk
neológ, kisebbik részük ortodox, akik főleg a Bácskában – itt is elsősorban a
Tisza mentén – összpontosultak.
A Bácskában 1941-ben összesen mintegy 12500 összeírt zsidó
élt; ebből 9613 (77 %) a két nagyobb városban, Újvidéken (3621) és Szabadkán
(3549), illetve Zomborban (1011) és Zentán (1432).[7] A Jugoszláv
Királyságban élő zsidóság lélekszáma 1931 és 1941 között 68400–73000 volt, nem
túl jelentős növekedéssel. A különféle összeírásokból kiderül az is, hogy a
magukat magyar anyanyelvűnek vallóak számbeli csökkenése sem volt számottevő.[8]
Bosznia-Hercegovina és Macedónia (korabeli
nyelvhasználatban: Dél-Szerbia) zsidósága szefárd volt, a kultúrája is az, s
eltérően az északabbra élő néhány hasonló szórványközösségtől, amely már szerbül
beszélt, a ladinót tekintette anyanyelvének.
Az új állam zsidókkal szembeni viszonyulása – több más
kérdéshez hasonlóan – az etnikai alapú erőviszonyok tükrében vizsgálható, ahol a
szerb politikai elit meghatározó szerepet játszott. A kisszámú szerbiai
zsidósággal kapcsolatos, politikailag kedvező tapasztalatok miatt nem
tekinthetjük a szerb történetírás túlzásaként azt a kijelentést, hogy ez döntően
meghatározta a jugoszláviai zsidóság egészéhez való viszonyulást; hasonló volt a
helyzet a szefárd zsidókkal is, s az északi országrészeken élők lojalitását a
magyar kultúrába való beágyazódásuk mértéke, nem pedig zsidó származásuk miatt
kérdőjelezték meg. Ilyen módon ítélte meg pl. a helyzetet 1922-elején a
Szerb-Horvát-Szlovén Királyság belügyminisztere, miután mérlegelte Bács megye
főispánjának jelentését a megye területén élő zsidóságról, s a következő
megállapításokat tette: nagy számban vannak zsidók, akik a háború alatt és után
megfordultak a Bácskában, illetve megtelepedtek ott; sokan közülük külföldről
jöttek…; többségüknek nincs letelepedési engedélye; zömük kevésbé produktív
foglalkozást űz (kereskedelem); Zenta város nagy számú letelepedési engedélyt
adott ki számukra, ami feltétlenül árt e helység nacionalizálását tekintve,
hiszen amúgy is anacionális elemekkel van teli.[9] Az „anacionális
elem” ti. a nem szerb; eltérően a szerbiai zsidóktól, akiket „mózeshitű
szerbeknek” s lojális honpolgároknak tartottak, a magyar zsidókat ugyanilyen
szemszögből ítélték meg, tehát – logikus – „mózeshitű magyarokként” kezelték
őket, s mint ilyeneket gyanakodva szemlélték.
Persze ez puszta leegyszerűsítés volt, az új hatalom is
tisztában volt ezzel, s bár a zsidóság közjogilag vallási közösségnek számított,
politikailag kisebbségként kezelte, ezért hozzálátott, hogy az itteni zsidóságot
leválassza a magyar „nemzettestről”, a magyarság számát csökkentendő. Ezt a célt
szolgálta évekig a „névvegyelemzésnek” csúfolt intézkedés, melynek értelmében
nem magyar vezetéknevűek nem iratkozhattak magyar tagozatokra, s ez nagyszámú
zsidót érintett (persze nem kevés magyart is). Az, hogy a cionista szervezetek
munkája elé nem gördítettek akadály, sőt támogatták a mozgalmat, ugyancsak az
ilyen törekvéseket szolgálta.
A nyelvi akadályok miatt a bácskai zsidóság csak lassanként
találta meg a közös nyelvet (szó szerint!) az ország más részein élőkkel,
ugyanakkor nem szakította meg teljesen a kapcsolatot a magyarországi zsidósággal
sem. Ez a húszas években a sehova-se-tartozás – mi több: otthontalanság –
érzetét keltette benne.
Tragikus, hogy mindeközben az itteni magyarságban sem
leltek szövetségesekre, a trianoni trauma ugyanis, bár mindkét közösséget
hasonlóan érintette, másként fájt magyarnak és zsidónak. A magyarság
felelősségét némileg tompítja, hogy értelmiségének nagy része távozni
kényszerült, ezért is tapasztalható, hogy a magyarság kezdetben nem tudott
politikailag egységesen fellépni, a Trianont követő első években még mindig
elválasztotta egymástól őket a korábbi hatvanhetes-negyvennyolcas törésvonal,
ezért a Magyar Párt csak később, a harmincas évekre tudott komolyabb, bár még
mindig nem meghatározó erővé válni. Az, hogy soraiban nem találunk nagy számban
zsidókat, eleve arra visz bennünket, hogy máshol keressük őket.[10] És akkor sem
elsősorban egyéb politikai pártokban (mint ahogyan jó néhány magyart), bár nem
kerülték mindenáron a politizálást, különösen lokális szinten nem, pozíciójánál
fogva pedig egyesek rá is kényszerültek, mint pl. az országos főrabbi, Isak
Alkalaj, aki alanyi jogon a szenátus tagja volt.
A cionista mozgalom mindezért különösen népszerűvé vált a
vajdasági fiatalok körében. Egyrészt megtalálták végre az összekötő kapcsot az
ország más területein élőkkel, askenáz és szefárd zsidó fiatalokkal egyaránt.
Másrészt segítségével ők immár biztonsággal megálltak a talajon, amit szüleik
Trianon következtében elvesztettek, és soha nem találták meg újra igazán. Pest
híján a bácskai ifjúság zágrábi egyetemi karokon tanult tovább, mert itt inkább
otthon érezte magát, mint Belgrádban, amely kezdetben különben sem volt egyetemi
városnak mondható. S mivel Zágrábban volt a Cionista Szövetség székhelye is (itt
jelent meg annak sajtóorgánuma, a Židov,
idővel tevékenyebb szerepet is vállaltak a szervezetben, s ők voltak, akik
közvetlenül vagy közvetett módon hozzájáultak helyi szervezetek megalakulásához
is. Mint ahogyan itt fogalmazódott meg a fő „sodor“ kritikája is, emelynek
következtében egyre többen csatlakoztak a Zsabotinszkij-féle revizionista
szárnyhoz, amely önálló szervezetet hozott létre, s a harminca években a
Zágrábban tanuló vajdasági zsidó egyetemisták többsége már a Betárba tagosodott.
Legerősebb központjuk Újvidék volt, „melegágyuk“ a Bácska (azon kívül nem is
igen akadtak követők), itt jelent meg egy ideig az
Ever Hajarden, illetve a
Malhut Jisrael.[11]
Persze
mélyebbre szántó, szerteágazóbb kutatások szükségesek ahhoz, hogy biztonsággal
állíthassuk: a bácskai zsidóság (itt elsősorban a fiatalabb generációkra
gondolok) legmegfelelőb válaszadása a Trianon által feltett kérdésekre éppen a
cionizmus volt. A mozgalom egyébként is népszerű volt a jugoszláviai zsidóság
körében, talán éppen (ezt fentebb már érintettük) mert a sokféle kultúrájú,
-nyelvet beszélő zsidóság számára fontos homogenizáló erőt kínált. A
jugoszláviai cionisták a legszervezettebbek közé tartoztak Európában (minden
tizedik zsidó cionista volt), cionizmusuk azonban inább szaloncionizmus, ami
tényleges kivándorlásban nem mutatkozott meg (1939-ig csupán 1 %-uk alijázott).
Az a tény azonban, hogy a revizionista (jobboldali)
irányzat éppen a Bácskában tudott sikeresen gyökeret ereszteni, ellentmondásosan
arra int, hogy a cionizmus mint mozgalom igen, mint politikai erő viszont nem
tudott homogenizáló erőként hatni a multikulturális jugoszláviai zsidóság
összekovácsolásában. Másrészt a bácskai fiatalok vonzódása a szélsőségesebb
eszmék (illetve a cionista eszmék szélsőségesebb módon való megvalósítása) iránt
arra mutat, hogy előrenézve leginkább ők képzelték el jövőjüket egy akkor még
csak körvonalazódó „ősújországban”.
[Cion – visszatérések:
a doktorandusz-konferencián megtartott előadás szerkesztett, kibővített
változata]
[1] Bácska alatt nagyjából a korábbi
Bács-Bodrog megye területe értendő.
[2]
A jugoszláviai zsidóságot bemutató, 1988-ban
megrendezett nagyszabású tematikus
vándorkiállítás (Židovi na tlu Jugoslavije) kezdete volt ennek a törekvésnek, a
szefárd zsidóság nagy jubileumára
(Spanyolországból való kiűzetésük 500.
évfordulójára), 1992-re pedig rendezvények egész
sorát tervezték, a háború azonban közbeszólt.
Ennek ellenére – vagy éppen ezért – ekkor
jelentek meg a témánkat érintő alapmunkák.
Nebojša Popović munkája (Jevreji u Srbiji 1918–1941. [A zsidóság Szerbiában 1918–1941]
Beograd, 1997, Institut za savremenu istoriju)
úttörő jellegűnek számított azért is, mert – ha
nem is a teljesség igényével – felvetette a
bácskai zsidóság problematikáját is. Csak
sajnálhatjuk, hogy a háború miatt el kellett
állnia az eredeti tervétől, ti. nem csak a
szerbiai, hanem a jugoszláviai zsidóság
történetét szándékozta megírni. Ezt nem pótolja
Milan Koljanin könyve sem (Jevreji
i antisemitizam u Kraljevini Jugoslaviji
1918–1941. [A zsidóság és antiszemitizmus a
Jugoszláv Királyságban] Beograd, 2008.), mivel a
szerző felkészültsége nem bizonyult elegendőnek
a téma nagyságához, amelyet megkísérelt
feldolgozni, s az összképen még az is ront, hogy
nem tudott megszabadulni a relativizmusoktól,
itt-ott nacionalizmustól terhelt szerb
történetírói szemlélettől. Pavle
Šosberger könyvének megjelenése (Jevreji
u Vojvodini. Kratak pregled istorije
vojvođanskih Jevreja.
[A vajdasági zsidóság] Novi Sad, 1998.)
időrendben e két kötet közé tehető, a cím
alapján sokat vártunk tőle, de tulajdonképpen
csak egy felületesen szerkesztett
tanulmánykötetről van szó, tele tárgyi
tévedésekkel, módszertani hibákkal, ennek
ellenére megkerülhetetlen kiindulópontként
szolgál a vajdasági zsidóság történetét kutatók
számára.
[3] Így például nem tud felmutatni
olyan nagyszabású teljesítményt, mint a
magyarországi zsidóság, gondolok itt elsősorban
a (Magyar)
Zsidó Lexikonra vagy a
Magyar
Zsidó Oklevéltárra. Igaz, hogy itt is volt
egy Scheiber Sándorhoz hasonló, úgymond
egyszemélyes intézmény, Eugen Werber, valós
intézmény azonban – leszámítva a belgrádi Zsidó
Történeti Múzeumot – ezért nem véletlen, hogy a
közlés helye e múzeum tanulmányköteteire
korlátozódik még ma is, amelyekben különféle
színvonalú írások jelennek meg.
[4]
Huszadik Század, XVIII. évf. (1917). 1–2. sz.
[5] Bosznia-Hercegovina osztrák magyar
megszállása, majd tényleges annektálása a néhány
évtized alatt nem sokat módosított a képen, az
ún. Vardári Macedónia (a később Jugoszláviához
tartozó Macedónia) ide-oda csatolása a
Balkán-háborúk folytán pedig még érdektelenebb a
témánk szempontjából, hiszen csak néhány éves
időszakról van szó.
[6] Ez a Vajdaság nagyjából a
neoabszolutizmus idején megszervezett, egy
évtizedig fennálló Szerb Vajdaság és Temesi
Bánság történelmi (és nem politikai) jogutódjai
volt, ezért a szerb köznyelv ebben az időszakban
általában a „Vajdaság” szó elé hozzátette a
„szerb” jelzőt, ha másért nem, a nemzeti
szupremációt hangsúlyozandó.
[7] Vö. Kepecs József szerk.:
A zsidó
népesség száma településenként (1840–1941).
Budapest, 1993.
[8] Koljanin 48–55. o. Az adatok körül
vannak dilemmák, ez azonban témánk szempontjából
(mivel nem túl nagy eltérésekről van szó)
érdektelenek.
[10] A Magyar Párttól való
távolmaradást tekintve – kellő kutatások híján –
még csupán a kérdések feltevésénél tartunk,
nemhogy válaszokat kínáljunk. Annyit
mindenesetre megállapíthatunk, hogy a bácskai
zsidóság az itt élő magyarsággal kulturális
sorsközösséget igen, politikait viszont nem
vállalt, leszámítva az idősebb generációt,
akiket azonban inkább a „kávéházi” politikusok
közé sorolhatunk. Talán szerepet játszott az is,
hogy a felnövő új magyar értelmiség egy része
igen fogékony volt a határon túlról érkező
antiszemita propagandára.
[11] Offner Ferenc (1913, Újvidék)
közlése alapján.
|