STALLER TAMÁS:
A PADOVAI ZSIDÓNEGYED URBANISZTIKÁJA.

 

A spanyolországi és dél-itáliai kiűzetések előtt - tehát a tizenötödik század legvége előtt - csak Rómában és Itália legdélibb régiójában, mondjuk: leginkább Szicíliában éltek zsidók. Legalábbis, állandó jelleggel, nem pedig a Mediterráneumban akkortájt tapasztalható kényszerű “mobilitással”.  Arrafelé szinte mindenütt találkozhatunk a “della Sinagoga, della Scuola, della Judecca” típusú utcanevekkel, mind a mai napig.  Aztán, amikor már Észak-Itáliában is megállapodnak zsidó közösségek, a zsidókra utaló utcanevek jelzik legelőször a szóban forgó tendenciát. Ami közhely-számba megy, de ami a zsidó közösségek szociológiájának, urbanisztikájának, valamint építészettörténetének és város-esztétikájának első számú jellegzetessége, az a zsinagóga és a zsidók lakta városrész több, mint organikus együvé tartozása. Azért fontos kiindulópont ez az európai zsidónegyedek tanulmányozásakor, mert azok a megszokott városképek, amelyek az európai városfejlődés kora-középkori történetéhez hozzátartoznak, hogy ti. a keresztény templom köré építkeztek, - nem ugyanezt jelenti. Két okból sem: Először azért, mert a kereszténységben - vagyis a keresztény kultúrában - a templom a szellemi szupremácia kifejeződése, az európai világhatalom szellemiségének megtestesítője, a világegyház - és vele a Názáreti Jézus  földi dominanciájának - kőbe vésett képviselete. Másodszor azért, mert a kora-középkori Európa települései - legyenek azok falvak vagy városok - természetesen építészetileg is visszatükrözték a hatalom centralizált mivoltát. A beépítendő térben. Mindezek kiválóan megfigyelhetőek Olaszországban. Tehát, Padovában is. Akárcsak a zsidónegyedek generális felépítettsége, a zsinagógával a középpontban. A “középpontiság” itt képletes, nem a hatalmi viszonyok - előre tervezett - visszatükrözését jelentette, hanem a zsidó társadalom legfontosabb szervezőjének, a tanház vs. zsinagógának a centrális jellegét. A zsinagóga - ráadásul - sehol sem emelkedik ki a szűkebben vett városi térből. Még a gettóban is inkább “rejtőzködik”. Tehát, nemhogy nem “akar” kitűnni, de mintha az egész gettó épületegyüttese arra vigyázna, hogy a legbecsesebbet, a leginkább megóvandót - elrejtse. Padovában ez is - “bejön”. Akárcsak a szomszédban, a voltaképpeni minta esetében, a velencei zsinagógában. De vajon kiktől kellett megvédeni - ráadásul, ilyen módon, persze! - a zsinagógát?! A kérdés egyáltalában nem költői. A gettó épületegyüttese évtizedeken keresztül (és - bármennyire hihetetlen ez napjainkban - nem évszázadokon át) - épült föl. 1134 és 1182 között, mindössze két-három “zsidó-nevű” személyről tud az Izraelben élő padovai várostörténész, Ben Zion Dorfmann. Olyan típusú nevekről van szó, amelyekben a zsidóságra - “beszédes nevek” formájában - utaló valamilyen “újlatin” szó előfordul. Később egyébként a tipikus zsidó nevekben előszeretettel jelennek meg az itáliai városnevek, úgyhogy manapság ez utóbbiak névhordozói - Olaszországban - minden valószínűség szerint: zsidók vagy zsidó származásúak. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezekről a névviselőkről jóval később kiderült, hogy nem! voltak zsidók. - Nem egyszerű dolog a várostörténet...)  További források úgy tudják, hogy 1289-ben egy bizonyos Jacob Bonacosa nevű zsidó orvos fordította volna le Averroes (arab nevén: Ibn Rusd) tizenkettedik századi cordobai orvos-filozófus hétkötetes orvosi enciklopédiáját arabról - először - latinra Padovában. Az eredeti cím (Kitabu’l Kulliyat fi al-Tibb, azaz: “Az orvoslás általános szabályai” - ) azóta is a Bonacosa által adott latin címmel - “Colliget” - vált az orvostörténet alapművei egyikévé.  Ami a Padovába - középkori latin nevén: Padua-ba - a zsidók megjelenését egyáltalában kiválthatta, az az észak-itáliai régió egészében érvényes tendencia: Az Ancona-hoz, Pisa-hoz, Rómához, Bologna-hoz hasonlóan, a kisállamok késő-középkori rendkívül intenzív és agresszív kereskedelem-politikája, kifelé és befelé, ami a tőkefölhalmozás, tőkekölcsönzés és tőkekereskedelem zsidó tapasztalatait tette szükségessé. Karl Marxnak van egy mondata, ami idepasszol: “A zsidók a középkori világ intermundiumaiban húzták meg magukat...” írta. A XIV. század, három zsidó bank formájában tehát, behozza a zsidókat Padovába. Szokás szerint, az első, hogy “sül”-t és zsinagógát építenek. A zsinagóga-építészet egyik legjobb ismerője, az angol-zsidó Harold Meek úgy gondolja, hogy “valamiféle mítoszról” van szó, amikor arról beszélnek, hogy a diaszpórát követően (aminek az időpontját nem föltétlenül kell a rómaiak elleni 71-74-es háborútól deklarálni) a világban fölépített zsinagógák az egykori - és i.e. 950-ben befejezett - Jeruzsálemi Nagytemplom kicsinyített megfelelői lennének. Padovában sem így tervezték a zsinagógát. Hanem a kor és a környezet késő-barokk és kora-reneszánsz stílusjegyeinek, és természetesen a zsidó életgyakorlat kvázi-rituális és kvázi-belterjes társadalmi szokásainak megfelelően. Rivka és Ben Zion Dorfmann szerint az Itáliába Spanyolországból és Németországból érkező zsidók az “Ibériai félsziget és az Askenáz földek” építészet-esztétikai megoldásait alkalmazták, amikor zsinagógáikat fölépítették. Pontosabban: ilyen módon adták a megrendeléseiket az itáliai építésznek. (Csak megjegyezzük, hogy Olaszországban az építészet a legfontosabb “közföladat”, mind a mai napig. Padovába - ahogy valószínűleg az olasz városok mindegyikébe - behajtáskor, már a város határában az első föltűnő közcím a város főépítészének rezidenciája...) Ugyanakkor, furcsa is lett volna, ha a korabeli világ építészetileg (is) leginkább meghatározó itáliai építészete nem érintette volna meg az itt épült zsinagógákat. Itt van például a padovai zsinagógában - akárcsak a korabeliek mindegyikében - fölfedezhető “szalon-elegancia”. A - főképpen - Itália északi (mondjuk: Rómától északabbra fekvő) részeiben épült barokk, majd reneszánsz arisztokrata paloták örökségeként. Mindez persze az enteriőrre igaz. És csakis arra! A zsinagóga külsők még Itáliában is, ahol a lokális városfejlődés már a középkor “középső” időszakától betereli a zsidókat - alkalmasint még - a város centrális övezetébe is, a zsidók vallási és világi kommunikációs színtere, a zsinagóga - “rejtőzködő” marad. A keresztény vagy a hindu templomépítéstől eltérően, a zsinagógaépítészet történetében nem jöttek létre domináns stílusok, és még csak meghatározó korszakok sem voltak. Ez - a zsidók történetéből következően - nyilvánvaló.  Közép-Kelet Európában az askenázok vagy például Dél-Nyugat Európa szefárd zsinagógái - még a ritkán manapság épülteknél is jellemző módon - el akarnak bújni vagy talán védelmet keresnek az ellenséges indulatokkal túlfűtött környezetükben... A zsinagóga exteriőrje - bizonyára szándékoltan - itt Padovában is, talán még erőteljesebben, mint a világ más pontjain, éles kontraszthatást vált ki kiáltó egyszerűségével. Talán így tiltakoztak az egyistenhit ősi katonái - legalábbis: kifelé, “Pro Urbe et Orbi”, a város és a világ felé - az Örökkévaló evilági elhomályosítása ellen. Vagy talán Is’n népének kitaszítottsága miatt? Az elegáns bensőségességről van inkább szó, semmint az épület ornamentikájáról. Spanyol mintára megőrződik - Padovában is - a zsinagóga “bipolaritása”. Ez azt a “kettősséget” jelenti, amit az “askenázim”-ban: “áron ha-kodes”-nek, a “szfaradim”-ban: “hekál”-nak tituláltnak, tehát azt a helyet, ahol a Tóra-tekercseket tartják, helyesebben: őrzik, és amit az építtető erőteljesen kiemel az épületbelsőből. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a középkorban épült itáliai zsinagógák egész belső-építészeti habitusa kifejezi azt az etimológiai távolságot, ami szfárd és askenáz zsinagógák kommunikációs üzenete közt megvan. Hogy ti. a szfaradim attitűdben  - az “esnoga”-ban, a “kal”-ban - mintha kevésbé valósulna meg az “imádság házának” és a “tanítás házának” integritása, mint az askenázim attitűd “bét kneszet”-jében, “bét fila”-jában, és “sül” - jében. Ez persze a puszta megérzés szintjén fogalmazódik meg az előadó részéről. A kultúrák összehasonlítása az épített terek funkcionalitása tekintetében, mindig meglehetősen szubjektív. Éppen ezért az emóciók és impressziók relativitása miatt, kritikával veendő. Pláne, a zsidóság világkultúrájában, ahol a diaszpóra ugyan megannyi nemzeti-népi jelleggel hozta összefüggésbe az univerzális “zsidót”. Ezt a trendet fejezi ki az európai és földközi-tengeri szfárád és askenáz kettősség. Szinte csodaszámba megy a zsidóság kutatója számára, hogy a “tiszta” héber-zsidó jelleg sehol és soha nem sérült észrevehetően. Harold Meek írja The Synagogue című könyvében: “Mind Európában mind a muzulmán világban a régi zsinagógák gondosan megmunkált épületbelsői a jellegtelen külsők mögött bújnak meg... Sok európai város létrehozta a maga reneszánsz zsinagógáját. Ezekből kevés túlélő maradt. Itáliában sok zsinagóga épült itáliai reneszánsz stílusban. Padova és Velence zsinagóga-belsői csodálatosan szépek, a reneszánsz kézművesség megannyi remekével földíszítve. A barokk éra beköszöntével, Európában mindenütt majd barokk zsinagógákat építenek. ... A zsidók emancipációja az európai országokban és az európai országok által gyarmatosított iszlám országokban megadta a zsidóknak a jogot, hogy közterületről is jól látható, hatalmas és gazdagon díszített zsinagógákat építsenek. Virágzott a zsinagógaépítészet...”. Az askenazimban a - görög “béma”-ból jött - “bima” vagy az - arab “al-minbar”-ból képzett - “almemar” a Tóra olvasásra elkülönített, a legtöbb esetben korláttal körülvett helyet jelöli, és a Tóra-tekercset rejtő szekrény előtt, a zsinagóga-belső keleti főfalánál kap helyet, Padovában középen volt. Azért “volt”, mert a padovai - történelmi - zsinagóga épületét a második világháborúban fölgyújtották. Üszkös romjai azóta a város központjában - egyébként az egyetem középkori és rekonstruált aulája közvetlen közelében - a zsidók szenvedésének mementója. A hitközség, a zsinagógává átalakított szuterénben, a szemközti épületben van. A padovai zsinagóga - szefárd, és itt a “tebá” - a bina szfárd megfelelője - többnyire az enteriőr közepén helyezkedik el. Itt van a “ner tamid” - azaz az “örök mécses” vagy “örök láng”. Amit a Jeruzsálemi Templomból megörököltek a katolikusok is.

Ami mármost a zsinagógát körülvevő padovai gettót illeti, azzal kell kezdeni, hogy szellemileg és persze történelmileg Padova a legzsidósabb olasz város. A XV. században már működött itt rabbiképző, a “L’Accadémia Rabbinica”. A Páduai Egyetem - latin nevén Universitas Studii Paduani - az egyetlen volt a középkori Európában, ahol - igaz, hogy csak az orvoskaron - zsidók is tanulhattak. És ami még ennél is fontosabb, legalábbis az európai zsidónegyedek azaz a gettók megjelenése szempontjából - a világ első gettójaként titulált velencei gettó csak a tizenhatodik században, 1515-ben épült föl. A “gettó” elnevezés is innen jön. Az itáliai újlatin  kifejezés eredetileg csak “elzárt területet” jelöl. IV. Pál pápa közvetlenül azután, hogy pontifikálják, 1555-ben bullát ad ki “Cum nimis absurdum” címen. Ebben, minden bizonnyal a Velencei Gettó apropóján - és nem az 1462-ben már állt Frankfurti Gettó tapasztalatai alapján - rendelkezik a Szent Városban, Rómában arról, hogy “...a zsidóknak csak a keresztény polgárok házaitól és a keresztény templomoktól távol, kizárólag számukra kijelölt területen szabad építkezniük...”. Nagy valószínűséggel, ugyanígy történhetett ez Shakespeare esetében is, aki a Velencei kalmárt (The Merchant of Venice) 1596-ban írta. Shakespeare számára nemcsak Velence volt “zsidó apropó”, hanem Padua is, ugyanakkor. A Makrancos hölgy-ben (The Taming of a Shrew) Petruchio így beszél: “I come to wive it wealthily in Padua; If wealthily then happily in Padua...” Ez utóbbi darabot a mester körülbelül 1590 és 1594 között írta, tehát előbb, mint az A velencei kalmárt. A konzekvencia pedig az lehetne, hogy - legalábbis Shakespeare és Anglia számára - Pádua megelőzte Velencét “zsidó effektus” szempontjából. Ma is - egyébként - sokkal “élőbb” a Padovai Zsidónegyed, mint a velencei. Itt ugyanis hús-vér zsidók laknak ma is...  A páduai és a velencei gettó közti kapcsolatot ismét történelmileg nemcsak az alig harmincöt kilométer távolság igazolja. Hanem az is, hogy Pádua-ba a zsidók körülbelül akkortól kezdtek betelepedni, amikortól Velencébe. És ami mindkét esetben a középkor homályába vész... Ami viszont - a közös történetben - nem, az az 1172-es III. Lateráni Zsinat határozatának érvényesítése a zsidók elkülönítésére vonatkozóan. Valamint, hogy 1382 és 1397 között, a zsidók számára kivételes helyzet adódik, a velencei dózse megengedi a szabad beköltözést a Pádua, Mestre és a velencei lagúnák határolta térségbe, a Velencei Köztársaság területén.

Manapság, ha a város főterének számító Prato della Valle-tól elsétálunk a korántsem sugárutas, mint inkább sikátoros padovai utcákon a “Palazzo del BÓ” (az egyetem történelmi aulája) felé, akkor bal kéz felé kanyarodva, mintha egyre szűkebbek lennének az utcák, egyre sápadtabb színűek a homlokzatok, egyre kihaltabbak a közterek... Igen, beértünk a gettóba... Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy az önkormányzat a zsidó műemlék épületeket is rendkívül gondosan őrzi, állandóak a rekonstrukciók és az útjavítások. És csak ha már egy épület menthetetlen - és ezt alaposan igazolni kell (például úgy, hogy a kurrens építési technológiák egyike sem alkalmas) - nos, ekkor és csak ekkor járul hozzá a városvezetés a lebontáshoz. Csak így épülhetnek új házak. Persze, egész Olaszországban ez a helyzet...


IRODALOM

 

- Roberto Weiss, The Renaissance Discovery of Classical Antiquity. Oxford: Blackwell 1973.

- The Catholic Encyclopedia on CD-Rom

- The Catholic Encyclopedia. Vol. 11. New York: Robert Appleton Company

- The Jewish Encyclopedia. Funk and Wagnalls, New York 1901-1906

- Encyclopedia Judaica on CD-Rom

- Eli Barnavi, ed., A Historical Atlas of the Jewish People, New York: Alfred A. Knopf, Inc, 1992.

- Judah Gribetz and Edward Greenstein and Regina Stein, Timelines of Jewish History, New York: Simon and Schuster, 1993.

- The Architecture of the European Synagogue (Rachel Wischnitzer) JPS, Philadelphia, 1964

-   Rabbi Abraham Millgram, Synagogue Architecture and Interior Design. MyJewishLearning.com    - Annie Sacerdoti, Guide to Jewish Italy, Rizzoli, New York, 2003, 2004 English edition, pp. 74-7   - Francesca Brandes, Venice and Environs, Jewish Places, History and Art, 1997, Marsilio, New York, Jewish Padua, pp. 56-75

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz