A
spanyolországi és dél-itáliai kiűzetések előtt - tehát a tizenötödik
század legvége előtt - csak Rómában és Itália legdélibb régiójában,
mondjuk: leginkább Szicíliában éltek zsidók. Legalábbis, állandó
jelleggel, nem pedig a Mediterráneumban akkortájt tapasztalható
kényszerű “mobilitással”. Arrafelé szinte mindenütt találkozhatunk
a “della Sinagoga, della Scuola, della Judecca” típusú utcanevekkel,
mind a mai napig. Aztán, amikor már Észak-Itáliában is
megállapodnak zsidó közösségek, a zsidókra utaló utcanevek jelzik
legelőször a szóban forgó tendenciát. Ami közhely-számba megy, de
ami a zsidó közösségek szociológiájának, urbanisztikájának, valamint
építészettörténetének és város-esztétikájának első számú
jellegzetessége, az a zsinagóga és a zsidók lakta városrész több,
mint organikus együvé tartozása. Azért fontos kiindulópont ez az
európai zsidónegyedek tanulmányozásakor, mert azok a megszokott
városképek, amelyek az európai városfejlődés kora-középkori
történetéhez hozzátartoznak, hogy ti. a keresztény templom köré
építkeztek, - nem ugyanezt jelenti. Két okból sem: Először azért,
mert a kereszténységben - vagyis a keresztény kultúrában - a templom
a szellemi szupremácia kifejeződése, az európai világhatalom
szellemiségének megtestesítője, a világegyház - és vele a Názáreti
Jézus földi dominanciájának - kőbe vésett képviselete. Másodszor
azért, mert a kora-középkori Európa települései - legyenek azok
falvak vagy városok - természetesen építészetileg is visszatükrözték
a hatalom centralizált mivoltát. A beépítendő térben. Mindezek
kiválóan megfigyelhetőek Olaszországban. Tehát, Padovában is.
Akárcsak a zsidónegyedek generális felépítettsége, a zsinagógával a
középpontban. A “középpontiság” itt képletes, nem a hatalmi
viszonyok - előre tervezett - visszatükrözését jelentette, hanem a
zsidó társadalom legfontosabb szervezőjének, a tanház vs.
zsinagógának a centrális jellegét. A zsinagóga - ráadásul - sehol
sem emelkedik ki a szűkebben vett városi térből. Még a gettóban is
inkább “rejtőzködik”. Tehát, nemhogy nem “akar” kitűnni, de mintha
az egész gettó épületegyüttese arra vigyázna, hogy a legbecsesebbet,
a leginkább megóvandót - elrejtse. Padovában ez is - “bejön”.
Akárcsak a szomszédban, a voltaképpeni minta esetében, a velencei
zsinagógában. De vajon kiktől kellett megvédeni - ráadásul, ilyen
módon, persze! - a zsinagógát?! A kérdés egyáltalában nem költői. A
gettó épületegyüttese évtizedeken keresztül (és - bármennyire
hihetetlen ez napjainkban - nem évszázadokon át) - épült föl. 1134
és 1182 között, mindössze két-három “zsidó-nevű” személyről tud az
Izraelben élő padovai várostörténész, Ben Zion Dorfmann. Olyan
típusú nevekről van szó, amelyekben a zsidóságra - “beszédes nevek”
formájában - utaló valamilyen “újlatin” szó előfordul. Később
egyébként a tipikus zsidó nevekben előszeretettel jelennek meg az
itáliai városnevek, úgyhogy manapság ez utóbbiak névhordozói -
Olaszországban - minden valószínűség szerint: zsidók vagy zsidó
származásúak. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezekről a
névviselőkről jóval később kiderült, hogy nem! voltak zsidók. - Nem
egyszerű dolog a várostörténet...) További források úgy tudják,
hogy 1289-ben egy bizonyos Jacob Bonacosa nevű zsidó orvos
fordította volna le Averroes (arab nevén: Ibn Rusd) tizenkettedik
századi cordobai orvos-filozófus hétkötetes orvosi enciklopédiáját
arabról - először - latinra Padovában. Az eredeti cím (Kitabu’l
Kulliyat fi al-Tibb, azaz: “Az orvoslás általános szabályai” - )
azóta is a Bonacosa által adott latin címmel - “Colliget” - vált az
orvostörténet alapművei egyikévé. Ami a Padovába - középkori latin
nevén: Padua-ba - a zsidók megjelenését egyáltalában kiválthatta, az
az észak-itáliai régió egészében érvényes tendencia: Az Ancona-hoz,
Pisa-hoz, Rómához, Bologna-hoz hasonlóan, a kisállamok
késő-középkori rendkívül intenzív és agresszív
kereskedelem-politikája, kifelé és befelé, ami a tőkefölhalmozás,
tőkekölcsönzés és tőkekereskedelem zsidó tapasztalatait tette
szükségessé. Karl Marxnak van egy mondata, ami idepasszol: “A zsidók
a középkori világ intermundiumaiban húzták meg magukat...” írta. A
XIV. század, három zsidó bank formájában tehát, behozza a zsidókat
Padovába. Szokás szerint, az első, hogy “sül”-t és zsinagógát
építenek. A zsinagóga-építészet egyik legjobb ismerője, az
angol-zsidó Harold Meek úgy gondolja, hogy “valamiféle mítoszról”
van szó, amikor arról beszélnek, hogy a diaszpórát követően (aminek
az időpontját nem föltétlenül kell a rómaiak elleni 71-74-es
háborútól deklarálni) a világban fölépített zsinagógák az egykori -
és i.e. 950-ben befejezett - Jeruzsálemi Nagytemplom kicsinyített
megfelelői lennének. Padovában sem így tervezték a zsinagógát. Hanem
a kor és a környezet késő-barokk és kora-reneszánsz stílusjegyeinek,
és természetesen a zsidó életgyakorlat kvázi-rituális és
kvázi-belterjes társadalmi szokásainak megfelelően. Rivka és Ben
Zion Dorfmann szerint az Itáliába Spanyolországból és Németországból
érkező zsidók az “Ibériai félsziget és az Askenáz földek”
építészet-esztétikai megoldásait alkalmazták, amikor zsinagógáikat
fölépítették. Pontosabban: ilyen módon adták a megrendeléseiket az
itáliai építésznek. (Csak megjegyezzük, hogy Olaszországban az
építészet a legfontosabb “közföladat”, mind a mai napig. Padovába -
ahogy valószínűleg az olasz városok mindegyikébe - behajtáskor, már
a város határában az első föltűnő közcím a város főépítészének
rezidenciája...) Ugyanakkor, furcsa is lett volna, ha a korabeli
világ építészetileg (is) leginkább meghatározó itáliai építészete
nem érintette volna meg az itt épült zsinagógákat. Itt van például a
padovai zsinagógában - akárcsak a korabeliek mindegyikében -
fölfedezhető “szalon-elegancia”. A - főképpen - Itália északi
(mondjuk: Rómától északabbra fekvő) részeiben épült barokk, majd
reneszánsz arisztokrata paloták örökségeként. Mindez persze az
enteriőrre igaz. És csakis arra! A zsinagóga külsők még Itáliában
is, ahol a lokális városfejlődés már a középkor “középső”
időszakától betereli a zsidókat - alkalmasint még - a város
centrális övezetébe is, a zsidók vallási és világi kommunikációs
színtere, a zsinagóga - “rejtőzködő” marad. A keresztény vagy a
hindu templomépítéstől eltérően, a zsinagógaépítészet történetében
nem jöttek létre domináns stílusok, és még csak meghatározó
korszakok sem voltak. Ez - a zsidók történetéből következően -
nyilvánvaló. Közép-Kelet Európában az askenázok vagy például
Dél-Nyugat Európa szefárd zsinagógái - még a ritkán manapság
épülteknél is jellemző módon - el akarnak bújni vagy talán védelmet
keresnek az ellenséges indulatokkal túlfűtött környezetükben... A
zsinagóga exteriőrje - bizonyára szándékoltan - itt Padovában is,
talán még erőteljesebben, mint a világ más pontjain, éles
kontraszthatást vált ki kiáltó egyszerűségével. Talán így
tiltakoztak az egyistenhit ősi katonái - legalábbis: kifelé, “Pro
Urbe et Orbi”, a város és a világ felé - az Örökkévaló evilági
elhomályosítása ellen. Vagy talán Is’n népének kitaszítottsága
miatt? Az elegáns bensőségességről van inkább szó, semmint az épület
ornamentikájáról. Spanyol mintára megőrződik - Padovában is - a
zsinagóga “bipolaritása”. Ez azt a “kettősséget” jelenti, amit az “askenázim”-ban:
“áron ha-kodes”-nek, a “szfaradim”-ban: “hekál”-nak tituláltnak,
tehát azt a helyet, ahol a Tóra-tekercseket tartják, helyesebben:
őrzik, és amit az építtető erőteljesen kiemel az épületbelsőből.
Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a középkorban épült itáliai
zsinagógák egész belső-építészeti habitusa kifejezi azt az
etimológiai távolságot, ami szfárd és askenáz zsinagógák
kommunikációs üzenete közt megvan. Hogy ti. a szfaradim attitűdben
- az “esnoga”-ban, a “kal”-ban - mintha kevésbé valósulna meg az
“imádság házának” és a “tanítás házának” integritása, mint az
askenázim attitűd “bét kneszet”-jében, “bét fila”-jában, és “sül” -
jében. Ez persze a puszta megérzés szintjén fogalmazódik meg az
előadó részéről. A kultúrák összehasonlítása az épített terek
funkcionalitása tekintetében, mindig meglehetősen szubjektív. Éppen
ezért az emóciók és impressziók relativitása miatt, kritikával
veendő. Pláne, a zsidóság világkultúrájában, ahol a diaszpóra ugyan
megannyi nemzeti-népi jelleggel hozta összefüggésbe az univerzális
“zsidót”. Ezt a trendet fejezi ki az európai és földközi-tengeri
szfárád és askenáz kettősség. Szinte csodaszámba megy a zsidóság
kutatója számára, hogy a “tiszta” héber-zsidó jelleg sehol és soha
nem sérült észrevehetően. Harold Meek írja The Synagogue című
könyvében: “Mind Európában mind a muzulmán világban a régi
zsinagógák gondosan megmunkált épületbelsői a jellegtelen külsők
mögött bújnak meg... Sok európai város létrehozta a maga reneszánsz
zsinagógáját. Ezekből kevés túlélő maradt. Itáliában sok zsinagóga
épült itáliai reneszánsz stílusban. Padova és Velence
zsinagóga-belsői csodálatosan szépek, a reneszánsz kézművesség
megannyi remekével földíszítve. A barokk éra beköszöntével,
Európában mindenütt majd barokk zsinagógákat építenek. ... A zsidók
emancipációja az európai országokban és az európai országok által
gyarmatosított iszlám országokban megadta a zsidóknak a jogot, hogy
közterületről is jól látható, hatalmas és gazdagon díszített
zsinagógákat építsenek. Virágzott a zsinagógaépítészet...”. Az
askenazimban a - görög “béma”-ból jött - “bima” vagy az - arab “al-minbar”-ból
képzett - “almemar” a Tóra olvasásra elkülönített, a legtöbb esetben
korláttal körülvett helyet jelöli, és a Tóra-tekercset rejtő
szekrény előtt, a zsinagóga-belső keleti főfalánál kap helyet,
Padovában középen volt. Azért “volt”, mert a padovai - történelmi -
zsinagóga épületét a második világháborúban fölgyújtották. Üszkös
romjai azóta a város központjában - egyébként az egyetem középkori
és rekonstruált aulája közvetlen közelében - a zsidók szenvedésének
mementója. A hitközség, a zsinagógává átalakított szuterénben, a
szemközti épületben van. A padovai zsinagóga - szefárd, és itt a
“tebá” - a bina szfárd megfelelője - többnyire az enteriőr közepén
helyezkedik el. Itt van a “ner tamid” - azaz az “örök mécses” vagy
“örök láng”. Amit a Jeruzsálemi Templomból megörököltek a
katolikusok is.
Ami
mármost a zsinagógát körülvevő padovai gettót illeti, azzal kell
kezdeni, hogy szellemileg és persze történelmileg Padova a
legzsidósabb olasz város. A XV. században már működött itt
rabbiképző, a “L’Accadémia Rabbinica”. A Páduai Egyetem - latin
nevén Universitas Studii Paduani - az egyetlen volt a középkori
Európában, ahol - igaz, hogy csak az orvoskaron - zsidók is
tanulhattak. És ami még ennél is fontosabb, legalábbis az európai
zsidónegyedek azaz a gettók megjelenése szempontjából - a világ első
gettójaként titulált velencei gettó csak a tizenhatodik században,
1515-ben épült föl. A “gettó” elnevezés is innen jön. Az itáliai
újlatin kifejezés eredetileg csak “elzárt területet” jelöl. IV. Pál
pápa közvetlenül azután, hogy pontifikálják, 1555-ben bullát ad ki
“Cum nimis absurdum” címen. Ebben, minden bizonnyal a Velencei Gettó
apropóján - és nem az 1462-ben már állt Frankfurti Gettó
tapasztalatai alapján - rendelkezik a Szent Városban, Rómában arról,
hogy “...a zsidóknak csak a keresztény polgárok házaitól és a
keresztény templomoktól távol, kizárólag számukra kijelölt területen
szabad építkezniük...”. Nagy valószínűséggel, ugyanígy történhetett
ez Shakespeare esetében is, aki a Velencei kalmárt (The Merchant of
Venice) 1596-ban írta. Shakespeare számára nemcsak Velence volt
“zsidó apropó”, hanem Padua is, ugyanakkor. A Makrancos hölgy-ben
(The Taming of a Shrew) Petruchio így beszél: “I come to wive it
wealthily in Padua; If wealthily then happily in Padua...” Ez utóbbi
darabot a mester körülbelül 1590 és 1594 között írta, tehát előbb,
mint az A velencei kalmárt. A konzekvencia pedig az lehetne, hogy -
legalábbis Shakespeare és Anglia számára - Pádua megelőzte Velencét
“zsidó effektus” szempontjából. Ma is - egyébként - sokkal “élőbb” a
Padovai Zsidónegyed, mint a velencei. Itt ugyanis hús-vér zsidók
laknak ma is... A páduai és a velencei gettó közti kapcsolatot
ismét történelmileg nemcsak az alig harmincöt kilométer távolság
igazolja. Hanem az is, hogy Pádua-ba a zsidók körülbelül akkortól
kezdtek betelepedni, amikortól Velencébe. És ami mindkét esetben a
középkor homályába vész... Ami viszont - a közös történetben - nem,
az az 1172-es III. Lateráni Zsinat határozatának érvényesítése a
zsidók elkülönítésére vonatkozóan. Valamint, hogy 1382 és 1397
között, a zsidók számára kivételes helyzet adódik, a velencei dózse
megengedi a szabad beköltözést a Pádua, Mestre és a velencei lagúnák
határolta térségbe, a Velencei Köztársaság területén.
Manapság,
ha a város főterének számító Prato della Valle-tól elsétálunk a
korántsem sugárutas, mint inkább sikátoros padovai utcákon a
“Palazzo del BÓ” (az egyetem történelmi aulája) felé, akkor bal kéz
felé kanyarodva, mintha egyre szűkebbek lennének az utcák, egyre
sápadtabb színűek a homlokzatok, egyre kihaltabbak a közterek...
Igen, beértünk a gettóba... Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy
az önkormányzat a zsidó műemlék épületeket is rendkívül gondosan
őrzi, állandóak a rekonstrukciók és az útjavítások. És csak ha már
egy épület menthetetlen - és ezt alaposan igazolni kell (például
úgy, hogy a kurrens építési technológiák egyike sem alkalmas) - nos,
ekkor és csak ekkor járul hozzá a városvezetés a lebontáshoz. Csak
így épülhetnek új házak. Persze, egész Olaszországban ez a
helyzet...
IRODALOM
- Roberto
Weiss, The Renaissance Discovery of Classical Antiquity. Oxford:
Blackwell 1973.
- The
Catholic Encyclopedia on CD-Rom
- The Catholic
Encyclopedia. Vol. 11. New York: Robert Appleton Company
- The Jewish
Encyclopedia. Funk and Wagnalls, New York 1901-1906
- Encyclopedia Judaica
on CD-Rom
- Eli Barnavi, ed., A
Historical Atlas of the Jewish People, New York: Alfred A. Knopf,
Inc, 1992.
- Judah Gribetz and
Edward Greenstein and Regina Stein, Timelines of Jewish History, New
York: Simon and Schuster, 1993.
- The Architecture of
the European Synagogue (Rachel Wischnitzer) JPS, Philadelphia, 1964
-
Rabbi Abraham
Millgram, Synagogue Architecture and Interior Design.
MyJewishLearning.com - Annie Sacerdoti, Guide to Jewish Italy,
Rizzoli, New York, 2003, 2004 English edition, pp. 74-7 -
Francesca Brandes, Venice and Environs, Jewish Places, History and
Art, 1997, Marsilio, New York, Jewish Padua, pp. 56-75
|