Kiss Endre (OR-ZSE)

 A HÁTTÉRBEN MARADÓ FŐNÖK ÉS AZ ABSZTRAKT MAGÁNYOSSÁG HŐSE…

Ferenc József Hermann Broch Ausztria-elemzéseiben

 Mottó:

     „Bécsben is az érték-vákuum tartotta uralma alatt az 1870 és 1890 közötti éveket, de mindez itt a rántott csirke – és nem mint Németországban az alapítás korszaka volt, és olyan könnyen is vették őket, amennyire az egy vákuumhoz illik.”[1].

    Bécs és Berlin szellemi-intellektuális történetének párhuzamba állítása a modernség korában olyan feladat, amit a modernség történetével foglalkozó összes diszciplínának már régóta meg kellett volna tennie. Egyúttal olyan lépésről van szó, amelynek Hermann Broch sokoldalú életműében kiemelkedő jelentősége van. Broch ugyanis nemcsak terméke Bécs és Berlin szellemi egymás mellett élésének  és állandó rivalizációjának, de a legelsők közé is tartozik, akik a maguk szellemi (mind szépírói, mind teoretikusi) arzenáljában magától értetődő természetességgel indulnak ki ebből a szinguláris viszonyból, olyan differenciált és sokrétűen lényeglátó módon, hogy az szinte felkínálja azt az újabb lehetőséget is, hogy Hermann Brochot most mint az európai modernség e két centrumának kiválasztott érzékenységű és fantáziájú elemzőjét válasszuk önmagában elemzésünk tárgyává.[2]

     Ennek legszembeszökőbb bizonyítéka Broch nagy trilógiája, az Alvajárók, amelynek legmélyebb, „módszertanilag konstruált” és a legmélyebben végiggondolt, a hagyományos irodalmiság esetlegességeitől megtisztított problematikája a lehető leggondosabban van – ugyancsak konkrét meggondolások eredményeképpen – elosztva Berlin és Bécs között.[3]

       A másik, ugyancsak számos más lehetőség halmazából kiemelt nagyszabású példa a késői Hermann Broch Hofmannsthal-esszéje, ami az egész európai modernség elemzésének kezdettől fogva középpontjába állítja Bécs és Berlin rivalizációját és egyben együttélését.[4]  Berlin és Bécs egymás mellett élésének és alternativitásának kellő tisztázása ráadásul még azért is fontos szerepet játszik a Broch-interpretáció legkülönfélébb kérdéseiben, mert elmulasztása vagy elhanyagolása a legjobb esetben is helyettesítő magyarázatok, bizonyos esetekben helyettesítő elméletek létrejövéséhez vezet.[5]

      Bécs és Berlin sajátos kettős viszonya természetesen csak az egyetemes európai modernség folyamatainak horizontja előtt értelmezhető.[6] Az egyetemes európai modernség története pedig korunkban is aktuálissá vált.

     Aktualitásának egyik oka a hetvenes-nyolcvanas években fokozatosan valóban hegemónná váló posztmodern, nem utolsósorban éppen azért, mert a posztmodern külső és belső össz-értelmezéseinek mindegyikéhez hozzátartozik a „modernnek” egy értelmezése is. De nem kevésbé lényeges oka a klasszikus modernség újabb kori éles aktualitásának az 1989-as poszt-szocialista rendszerváltás történelmi cezúrája, amelynek összefüggésében a létező szocializmus részben olyan rendszerként jelent meg, ami a modernség bizonyos kezdeményeit történelmileg realizálta, miközben bizonyosra vehető, hogy a létező szocializmus egyáltalán nem élte föl az eredeti modernség összes lényeges indíttatását. Így az adott helyzetben elgondolva ez azt jelenti, hogy bizonyos vonásokban éppen a létező szocializmus spektakuláris összeomlása adott, illetve adhatott elkésett aktualitást az eredeti modernség tartalmainak.[7]

    A modernség döntő keretfeltételei közül első helyre kívánkozik a két politikai-hatalmi komplexum alapvető különbözősége.[8]. E különbség mögött magától értetődően tipológiai érvényű történeti fejlődésvonalak és fordulatok hosszú sora áll, bizonyítván azt az összefüggést is, hogy a múltnak milyen áttételeken lehet immár fel nem ismert hatása nemcsak általában a jelenre, de arra a jelenre, amit, mint modernséget, kitüntetett, a jövő szempontjából meghatározó jelennek nevezhetünk. A modernség e két centruma, Berlin és Bécs, mögött kirajzolódó eltérő fejlődésvonalak felidézésében csak 1848-ig lesz érdemes visszamennünk.

 Ez az év a két politikai-hatalmi komplexum, illetve az ezekben a komplexumokban csoportosuló és szerveződő elit számára két, meglehetősen eltérő tapasztalatot hozott.         

    A porosz elit (Berlin) számára a forradalmi év vezető tapasztalata az volt, hogy még energikusabban és céltudatosabban kell folytatni azt az évszázadokkal korábban kialakított célt, azt, hogy a német egységet és az ország sajátos jegyekkel elképzelt modernizációját a politikai-hatalmi status-quo egyre korszerűbb eszközökkel való megőrzésével kell végrehajtani, azaz, hogy a legfontosabb konkrét célt is megfogalmazzuk, a porosz monarchiának kell elvégeznie a német egység megteremtésének munkáját, ennek az egyesítésnek továbbá mindenképpen modernizáló arculatúnak kell lennie, miközben ezen egyértelmű modernizációnak nem szabad a politikai-hatalmi komplexum gyengüléséhez, esetleges marginalizációjához vezetnie. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a politikai-hatalmi komplexum nem “liberalizálódik”, nem támaszkodik a társadalom fokozatosan kibontakozó, s eközben önállósodó saját erőire.

    A habsburgi-osztrák elit (Bécs) 1848-ban annyiban hasonló következtetéseket vont le az 1848-as eseményekből, hogy neki kell annak a folyamatnak az élére állnia, amit mai terminológiával „modernizációnak”, politikai értelemben pedig „liberalizációnak” nevezünk. Ellentétben azonban a porosz-német elittel, a habsburgi-osztrák elit jobban elfogadta magának a társadalomnak a saját erőire támaszkodó liberalizálását, saját sorsát tehát egyrészt ugyancsak a modernizáció irányításához kötötte, magát a modernizációt azonban politikailag és szerkezetileg alapvetően másképpen képzelte el.

    A német alapokon a 70-es és 80-as évekre Németországban nemzeti-etatista hatalmi komplexum alakult ki, amely részlegesen és fokozatosan ugyan felszabadította a társadalmat, mégis nyílt és autoritatív módon lépett fel az úgynevezett “nyugati” felfogású liberalizmus és demokrácia ellen. Annyi liberalizmust tűrt meg, amennyi az etatista-dinasztikus komplexum kibontakozásához is szükséges volt, miközben a maga stílusát és értékeit eredményesen és nem kis erőszakkal kényszerítette rá az immár modernizálódó társadalomra.

    A porosz-német etatista hatalmi komplexum nemcsak magával a “liberalizmus”-sal szemben viselkedett egészen pontosan „komplexumszerűen”. Mintaadóan és történelmi analógia nélkül lépett fel a két további nagy rivális, az új vetélytárs szociáldemokrácia és a régi vetélytárs katolikus egyház ellen is.

    Az úgynevezett “szocialista-törvény” marginalizálni és kriminalizálni akarta a munkásosztálynak a dinamikus iparosítás korszakában erősödő (nem mellesleg, immár marxista alapokon álló) politikai szervezkedését[9], amíg a katolikus egyház ellen indított. úgynevezett „kultúrharc” abból az előfeltételből indult ki, hogy az 1871-es egyesítésből történelmi győztesként kijövő és ezzel a győzelemmel hosszú távú dinasztikus történelmi stratégiát beteljesítő etatista hatalmi komplexum meg tudjon szabadulni a modernizáció ellen alkalmas szövetséges, a katolikus egyház befolyásától is, miközben ennek a harcnak az immár egységes Németországban nehezen áttekinthető regionális, illetve a hallgatólagos lutheránus államvallást érintő összefüggései is voltak.[10]

   Ezek után már csak idő kérdése volt, hogy az így kialakított szerkezet mikor válik gazdasági-etatista, militáris-etatista vagy éppen militáris-imperiális hatalmi komplexummá, hiszen ez az irány nemcsak e komplexum belső fejlődési irányának konzekvenciáiból, de az akkori európai politikából is következett, amely európai politika irányai nemcsak Hermann Broch közvetlen vagy értékekre alapozott történetfilozófiájában és regényeiben jelent meg „világpolitikaként”, sőt, világtörténelemként, és amely ábrázolás erőteljesen eltér más, ideologikus történet-magyarázatoktól is.[11] 

    A Habsburg-birodalomban kialakuló ugyancsak dinasztikus, de multinacionális hatalmi komplexum ebben az összefüggésben a maga próbálkozásai és útkeresései után a monarchikus abszolutizmusnak egy többé-kevésbé önálló centrummal és dinamikával rendelkező liberális parlamentarizmussal való sajátságos elegyítésének útját választotta.

    A tiszta modellekkel dolgozó politikai elmélet nyelvén kétségtelenül csak nehezen megragadható képlet elsősorban annak köszönhette sajátosságát, hogy a monarchiában megfogalmazott abszolutista elvet maga az uralkodó e szerkezet kialakulása után egyrészt intézményesítette (és így mintegy részévé is tette a parlamenti demokráciának), másrészt pedig nem-intézményesített (ám mindvégig megőrzött) formájával ő maga csak igen ritkán élt. Teoretikus súlyt tulajdoníthatunk annak az anekdotának, amit Apponyi Albert beszélt el, s amely szerint az akkor aktív miniszterelnök Tisza Kálmán egy bizalmas pillanatban elárulta neki, hogy időnként teljesen elfelejti, hogy van egy „főnöke”, aki a hivatali elöljárói minőségében nem lehetett más, mint maga Ferenc József.

    A két újonnan konstituálódó hatalmi komplexum érdemi különbségét keresve sem lehetett volna jobban jellemezni. Elképzelni sem lehet, hogy a porosz-német dinasztikus etatista komplexum valódi vezetőjét a parlamentarizmus lassan kibővülő szabályai szerint megválasztott miniszterelnök könnyedén “elfelejthette” volna. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy Ausztria-Magyarországon az abszolutizmus elve ne maradt volna érvényben, sőt, annak konfliktusa a parlamentarizmus valódi szabadságaival éppen a történelmileg legsúlyosabb következményekkel járó eseményben, az első világháborúba való belépéskor mutatkozott meg a legegyértelműbben. S bizony annak a civilizatorikus világégésnek, az „értékek szétesésének”, amely Hermann Broch szemében is az első világháború volt, Ausztria-Magyarország oldaláról éppen a liberális és abszolutista elvek kevéssé egyértelmű keveredése volt az egyik legdöntőbb oka, s az is bizonyos, hogy ebben Ferenc Józsefnek is megvolt a maga tragikus szerepe, amit természetesen lehet értelmezni a körülmények determinációjának kikerülhetetlenségével, de alapvető igazságtartalmát nem lehet vitatni.

    A legvégső kérdések ezen elmosódottsága és tisztázatlansága ellenére is közeledtek azonban Ausztria-Magyarország politikai realitásai egy olyan politikai és szellemi modellhez, amelyben a valóságos hatalommegosztás meg tudott jelenni, s a parlamentáris liberalizmus szabadságai a társadalom szabadságainak és emancipatív kibontakozásának dinamikáját erősíthették.[12]

    A két modernség két kontinentális centruma részben azonos alapokra visszamenő, nagyobbrészt azonban eltérő keretfeltételei eltérő lehetőségeket teremtettek a kor meghatározó szellemi folyamatai és a kiemelkedő és a modernségre jellemző szellemi tevékenységek számára.

    Mivel a dinasztikus-etatista hatalmi komplexumok maguk is részt követeltek a modernizáció feladataiból, saját aktivitásukkal is hatottak a modernség mozgástereinek kialakulására. Ez természetesen nem egyenlő azzal, hogy a modernség a dinasztikus–etatikus  hatalmi komplexumok feladatait hajtotta volna végre, de azért az ellenkezője sem mondható el, egyik helyzetben sem irányult a modernség fő vonala diametrálisan e komplexum ellen.

    A német modernségnek (Berlin) a dinasztikus-hatalmi komplexummal szorosan összefonódó alap-paradigmái a filozófiai neokantianizmus, a tudományokon keresztülhatoló historizmus (ami természetesen a szorosabb értelmű történettudományokat is áthatotta), valamint a katedraszocializmus. Az, hogy a neokantianizmus, tökéletesen függetlenül attól, hogy miként ítéljük meg a filozófiai immanencia szintjén, a maga politikai és társadalmi üzenetét, a dinasztikus-hatalmi komplexumhoz fűződő viszonyában a vallás és a tudomány kibékítésének lehetőségét teremtette meg, meglehetősen egyértelmű.[13] Az 1848-utáni historizmus lényegében ugyanebbe az irányba halad. A német egység kérdését nemcsak leválasztja a szerkezeti, szociális és intellektuális mozzanatokról és lehetőségekről, a német egység missziójának beteljesítését nemcsak a történelmi folyamat immanens és teleológiai végcéljának tekinti, de a tudományos témaválasztás és a történelemértelmezés eszközeivel maga is igen jelentős részt vállal annak kiharcolásából. Ugyancsak egyértelmű, hogy az ugyancsak hegemónná váló katedraszocializmus a maga részéről szintén eredményesen továbbítja a dinasztikus-etatista hatalmi komplexum szükségleteit a tudomány területén megjelenő tárgyi szférák kialakításának és azok értékelésének irányában.[14] A társadalmi és a szellemi modernizáció olyan német műhelyeit és szereplőit, akik másfajta, a modernizációt kézben tartani akaró dinasztikus-hatalmi komplexumétól eltérő modernizációs koncepciókat fogalmaztak meg, nem érintjük.

    A német modernség közvetítő, kibékítő formációkat hozott létre a modern és a hagyományos mozzanatok között, miközben a radikális és visszafordíthatatlannak tűnő új jelenségek meghirdetésétől rendre elfordult. Ebben az alapmagatartásban kimutathatók közös vonások olyan törekvések között, amelyeket kimondottan az új dinasztikus-hatalmi komplexum saját irányzatának, apologetikus törekvésnek nevezhetünk és valódi, európai értelemben is modern törekvések között (mint mondjuk Brahm naturalizmusa vagy a fiatal Thomas Mann novellisztikája, nem is beszélve a német modernség olyan őseiről, mint Schopenhauer, Wagner vagy Nietzsche, akik a maguk egymástól teljesen eltérő módján a német modernség fent jelzett arculatához járultak hozzá.

    Mint éppen a fiatal Nietzsche a Korszerűtlen elmélkedésekben megmutatta, a német egyesítést létrehozó dinasztikus-hatalmi komplexum lerombolta a művelődés, a Bildung eredeti, nembeli és emancipatív funkcióit. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az e komplexum számára instrumentalizált, leszűkített változata ne maradt volna életben, amelybe azután az olyan áramlatok, mint a neokantianizmus, a historizmus vagy a katedraszocializmus maradéktalanul bele tudtak simulni. Nagyon termékeny kiindulópont ez egyébként a Thomas Mann – Lukács György-i hatalomvédte bensőség attitűdjének genezise szempontjából is, hiszen – ebből a perspektívából – az nem más, mint a modernség és a dinasztikus-hatalmi komplexum kölcsönös közelítése egymáshoz.

    A Németországban hegemón helyzetbe került neokantiánus, historicista és katedraszocialista paradigmáknak Ausztria-Magyarország Bécs és Budapest köré fokuszált szellemi terében a pozitivizmus, a (pozitivista) prezentizmus és a nemzetgazdaság úgynevezett „osztrák iskolája” volt megfeleltethető. Az egyes országokban vívott harcok kimenetelének kérdése visszavezet minket az egyes hatalmi komplexumok eltérő meghatározottságaihoz. Egyetlen, s még oly korrekt történeti értelmezés sem teheti viszonylagossá azt a különbséget, miszerint a neokantianizmusban a tudomány és a vallás (és ezen a szálon a tudomány és a dinasztikus-hatalmi komplexum) közötti kibékülés eszköze került abba a bizonyos hegemón helyzetbe, amíg a kor mértékadó filozófiai pozitivizmusában az elvi szintre emelt felvilágosodás és emancipativitás találta meg a maga sajátos tizenkilencedik század végi formáját, amelyből a társadalmi reform vagy az életreform genuin problémája mintegy már önmagától következett.  

    Broch terjedelmes, multidiszciplináris, egyszerre történetfilozófiai és minden áttételen át mélyen személyes munkája, az önálló kiadásban is többször megjelent műve, a Hofmannsthal és kora.[15]

    Mint Broch összes fontos műve, a Hofmannsthal-esszé is egyre újabb fazettáit mutatja fel az egymást követő és jórészt releváns értelmezéseknek. Broch kutatója és olvasója igencsak okkal örülhet e mű puszta létének is.

    A negyvenes évek közepén New Havenben élő emigráns osztrák író és filozófus, akiről a beavatottak már tudták, hogy a század legnagyobb írói közé tartozik, de akit az ekkor szétszórt és a szó szoros értelemben katakombákban dolgozó irodalmi világ még egyáltalán nem volt kész igazán mélyen befogadni, ekkor már valóban elmélyülten csak nagy filozófiai próbálkozásain dolgozott, a szépirodalom (sőt, a filozofikus szépirodalom) aránya is erőteljesen lecsökkent munkásságában, s ha nem is kizárólagosan, de írói munkásságnak jó részét külső kihívások vagy éppen a megélhetés, a saját írói identitás ápolásának szándéka és nem belső kényszer motiválta. Bizonyosra vehetjük, hogy egy szimpla külső véletlen, egy Amerikában megjelentetendő Hofmannsthal-elbeszéléskötet elé írandó előszó nélkül bizonyosan nem nézett volna ilyen intenzíven szembe a századelő Ausztria-Magyarországával, amely képződmény – s ezt nem szabad elfelejtenünk e század teljesen kivételes történeti szerkezetének ismeretében – 1945-ben Amerikában olyan soha-nem-volt-nak és mitologikusnak, annyira folytathatatlannak és érdektelennek tűnt, mint Atlantisz vagy Hannibál pun birodalma.

    Ez a felkérés végül is kiemelkedő alkalomnak bizonyult, de amíg ez kiderült, nemcsak Broch kiemelkedő alkotói artikulációjának, de néhány felcserélhetetlen Broch-anekdotának is alkalmat” szolgáltatott. Az ezzel kapcsolatos anekdoták egyik füzére azt örökítette meg, hogyan változott meg Broch viszonya magához Hofmannsthalhoz ez alatt a munka alatt (ennek mélyebb lélektani okát abban látjuk, hogy a munka egy pontján Broch megértette, saját egzisztenciális problémáinak artikulálására is alkalmas lehet ez az egyedülálló vállalkozás), miközben a leghíresebb anekdota mégis a panaszkodó Brochot örökíti meg, akiből ömlik a mély panasz, hogy a Hofmannsthal-esszé csak ellenőrizhetetlenül nő és nő a keze alatt. Mások biztatóan és elismerően reagálnak erre a bejelentésre, mire Broch rezignáltan felsóhajt, hogy ugyan a terjedelem már minden korláton túllépett (és a munka minden más munka elől elveszi minden idejét), de Hofmannsthal neve még egyszer sincs leírva a szövegben...

   A Hofmannsthal-esszé szerzője olyan regényíró, aki az esszé megírásának időpontjában Amerikában ismeretlennek számit, ez az ismeretlenség azonban sajátos életrajzi véletlen, amely egy nagy világégés egyik hullámaként a modern kultúra egyik legnagyobb életművének többé-kevésbé elismert birtokában éppen pályája delelőjén sikerült ismét ismeretlenné változnia. 

   A Hofmannsthal-esszé szerzője rendkívüli pszichológiai kihívás elé került a század eleji Bécs Atlantiszának feltárásával, amelyről fokról-fokra tudatosodott benne, hogy az egyben saját Atlantiszának felfedezése is, amelyről mindaddig nemcsak pszichológiai, de evidens történeti vagy kulturális okokból sem gondolta soha, hogy egyáltalán lesz értelme feltárásának.

   Hermann Broch azonban kultúrkritikus és történetfilozófus is, aki most összehasonlíthatatlannak tűnő lehetőséget kapott arra, hogy az értékek szétesése, a negatív univerzalizmus modelljét minden eddiginél konkrétabb történelmi és politikai helyzetben és minden eddiginél modernebb viszonyok között szembesíthesse a valóságos történelmi viszonyokkal.

   Ez a teljesen véletlenül kapott megbízás is nyomban két eltérő megközelítés harapófogójába került Brochnál: az egyik oldalról egy én áttételes történetévé, a másik oldalról egy teljes történetfilozófiának a modern kultúrával való szembesítésévé vált. 

   Nemcsak a szerző lélektani és filozófiai identitásának problémái jelentek meg a lehető legélesebben a Hofmannsthal-esszé kihívásakor, de az osztrák politikai és szellemi identitás kérdései is (arról a rendkívül fontos kérdésről is csak egy szót szólva, hogy maga az 1945 utáni osztrák identitás egy jó része a harmincas-negyvenes évek emigrációjában született meg, ráadásul nem is utolsósorban olyan művek eredményeként is, mint maga a Hofmannsthal-esszé).

Az egészen fiatal Broch számára az élő osztrák kultúra, beleértve a kulturális modernséget is, maga volt az elutasítás első számú tárgya, erre nem utolsósorban éppen a Dallago-vita is jól hasznosítható példát jelent

   1918-1919 után az osztrák identitás kérdése ismét egészen más összefüggésben úgy jelent meg, hogy a bécsi értelmiség széles körei egyszerűen nem tudták elképzelni a “kis” állammá zsugorodó Ausztriát, amely attitűdöt sokan tévesztettek össze előszeretettel pozitív, sőt, közvetlen nagynémet koncepciókkal.

   Ebben a magatartásban Freud, Musil és az ausztromarxisták is egyként osztoztak. Mármost a húszas években Broch problémája éppen a negatív univerzalizmus, az én visszavetettsége az új magányosságba, azaz a klasszikus szétesés-problematika.

   A fenti politikai és történelmi helyzet a végső oka annak, miért is játszódhat a nagy trilógia Németországban. Bécs és Berlin struktúraalkotó kulturális és szociológiai eltérése mellett bizonyosan az, hogy a negatív univerzalizmus problémája nem zárható be egy állam határai közé sem. Ennek az alaphelyzetnek tökéletesen megfelel, hogy a húszas évek során Broch számára Ausztria, ha tetszik, az osztrák identitás, elsősorban abból a szempontból volt egzisztenciálisan fontos, hogy készülő (de igen sokáig el nem készülő) nagy művével, amit a joyce-i polihisztorikus regény németnyelvű klasszikusának szánt, ne sorolják őt az osztrák irodalomba. Nem azért próbálta elhárítani ezt a lehetőséget, mert nem akart lojális lenni Ausztriához, de azért, mert nem akarta, hogy készülő nagy művét az irodalom egy provinciájához sorolják. Végső soron azt is mondhatjuk, hogy szerzői egoizmus és a magas irodalomban elképzelt jó piaci értékesíthetőség motiválták ebben a korban attitűdjét. De hogy ebben mennyire következetes volt, mutathatják Musilról irt rövid ismertetései és kiadói ajánlásai. Ahhoz képest, hogy Broch Musil ellenlábasának számított, meglepően nagyszámú ilyen rövid írást fogalmazott meg és szinte kivétel nélkül hangsúlyozta, hogy Musil nem abban az értelemben osztrák szerző, hogy nagy műve provinciális lenne.

   De a Hofmannsthal-esszé forrásvidéknél állva nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy 1933 és 1939 között az ugyan erősen jobbra tolódó, ám az Anschluss-nak ellenálló Ausztria a politikai megosztottság ellenére is ki tudott vívni magának némi belső patriotizmust, amit azután nemcsak az Anschluss külső tényre, de az azt követő – s e műben igen stílszerűnek számító – tömeglélektani folyamatok ismét e legmélyebben traumatizáltak.

   A századforduló és századelő Ausztria-Magyarországát széles európai, ugyancsak történetfilozófiai és ugyancsak krizeológiai panoráma részeként ábrázolja Broch, ennek sokféle részletét és összefüggését az (egyébként épp e célból önállóan a monográfia elejére szerkesztett) átfogó fejezetek már kimerítően tartalmazzák. 

    A Hofmannsthal-esszé konkrét történeti folyamatokon mutatja be, hogy az értékválság (Broch-nál általánosított emberi magatartásként definiált negatív univerzalizmus) még csak nem is egyenes szálon kötődik az egykori középponti érték eltűnéséhez, de az egykori középpont eltűnése, mint metafora, az egyes alrendszerek egymással vívott kérlelhetetlen harcának állapotát vezeti be.

   E korai strukturalista jellegű rendszergondolkodás lehetőségeit Broch hihetetlen tudatossággal és radikalizmussal használja ki. A modernséget mindenekelőtt a rendszerek egymással vívott élet-halál harcaként írja le, aminek így már semmi köze sem lehet mondjuk a scheleri összeomlás-elmélethez.

   A modernség Broch szemében elsősorban politika és gazdaság, illetve esztétika és etika kibékíthetetlen harcaként válik negatív univerzalizmussá.

   Az értékek szétesésének elmélete is eredetileg Nietzschére megy vissza, de valójában itt egy meglehetősen rejtett Nietzsche-tradíció munkál, miközben, újabb miriádnyi félreértést termelve, széles körök közvélekedésében az értékek összeomlásának scheleri vagy a Nyugat alkonyának spengleri koncepciója foglalta le a nietzscheánus eredeti attribútumát. A látható, azaz nem-rejtett Nietzsche-hagyomány ugyan érintette Weber, Scheler, Simmel és mások értékekre alapuló történetfilozófiáját illetve kultúrkritikáját, anélkül azonban, hogy bármelyikükre is rá lehetne mondani a maradéktalan nietzscheánus eredetet[16].  

   A Hofmannsthal-esszében fogalmazza meg Broch egyik leglényegesebb állásfoglalását Nietzschéről is. Tekintetbe véve a szöveg negyvenes évekbeli keletkezését és az egyetemes Nietzsche-értelmezés ez időbeli állapotát, ez az értelmezés kiemelkedő helyet kell hogy elfoglaljon magában a Nietzsche-értelmezés történetében is.

   Wagnert a modernség e pompás genealogikus átvilágítása az absztrakt módon igen könnyen kimondható, a társadalom és a szellemi élet mezoszintű jelenségeivel azonban értelmesen csak igen nagy munka árán kapcsolatba hozható értékvákuum teljességgel megalapozott prototípusának tekinti: „Nietzsche természetesen, akitől a legsúlyosabb, sőt, az egyetlen súlyos támadás (Wagner ellen – K.E.) származott, mélyebbre látott, mert ő Nietzsche volt, és ő átlátott Wagneren, mert átlátott a koron, átlátott rajta gyűlölettel és megvetéssel, mert belepillantotta vákuumába. És amíg saját művében, amit nagyon is etikai és végső soron metapolitikus műalkotásnak, azaz a korszak teljes értékű reprezentációjának tekintett..., a reprezentációra hasonló igényeket támasztó wagneri műben az ő művének teljes ellentétét pillantotta meg (Wagner), a kor megvetésre méltó és gyűlöletes vonásai közül egyet sem támadott, semmit nem tisztázott annak tompaságából, specifikusan német tompaságából...Nietzsche számára Wagner ezért nem a kor összefoglalója, de annak egyik szolgáló összetevője, egy gigantikus nagyságrendekbe tévedt kisművész, puszta operakomponista volt, aki arra vetemedett, hogy szakítson a nagy operatradícióval...”.[17]

   Az egymással szemben élet-halál harcot vívó alrendszerek új morált és magatartást diktálnak. Az értelmiség feladatává teszik az állásfoglalást, mégpedig mind a művészi, mind a közvetlen véleménymondást. E kritika elmulasztása Wagner bűne. Világos, hogy az alrendszerek gyakorlatilag körkörös harcában alkalmi és szituatív állásfoglalásokra van szükség: “Nietzsche tudott a korszak-átrendeződés és az érték-vákuum mechanizmusáról... és tudott az abban szunnyadó rettenetes következményekről...”.[18]

   Hermann Broch hosszú útja volt ennek felismerése az „outsidertől” az intellektuális történések centrumába, amely minden személyes tehetsége ellenére esetében is sok nehézséggel járt és személyiségének sem mindig legelőnyösebb vonásait hívta életre. Bármilyen meglepő ez mind Broch későbbi filozófiai fejlődése, mind a kor szellemi tartalmai versenyének ismeretében, némi egyoldalúsággal kimondható: a fiatal Broch világképét 1913-14-ig Schopenhauer befolyásolta a legnagyobb mértékben és ebben az időben a tragikus schopenhauerizmus szűrőjén keresztül látta Kantot, Nietzschét (ezt a fiatal Nietzschére támaszkodva is meg lehetett tenni), Weiningert (itt a pántragizmus jelenthette a természetes közvetítő kapcsot) és Houston Stewart Chamberlaint (akinek feltevéseink szerint eredendő létmetafizikus gondolkodása tudott korrespondenciába lépni Schopenhauerrel).

   E kettős erőtér egy másik meghatározó összetevője lesz, hogy a szétesés-esszé eredeti koncepciójában (amelynek a Hofmannsthal-esszé történeti alkalmazási területe) a fiatal Nietzsche egyik koncepciója váltja ki a legnagyobb heurisztikus hatást. S ha már a késői Broch nietzschanizmusa elengedhetetlen követelménye a Hofmannsthal-esszé elemzésének, hiszen voltaképpen a nietzschei heroikus individualizmust találja az egymással élet-halál harcot vívó értékek korában az egyetlen vállalható értelmiségi attitűdnek, tennünk kell egy kitérőt, mert a végső azonosságon belül mélyreható különbségek is kirajzolódnak Broch és Nietzsche között.

   Amíg Nietzsche filozófiája alapjaiban egy kriticista pozitivizmus, amely ezen irányzat minden lehetséges konzekvenciáját végiggondolva a filozófiai tudományok teljes újrarendezéséhez vezet,[19] Broch filozófiai koncepciója végső soron olyan kísérletként mutatkozik, hogy a filozófiai apriorizmust akár a kritikai tudományosság legújabb és legnagyobb eredményeinek birtokában és azokra reagálva is újra megalapozza. Amíg Nietzsche „Az Isten halott” világállapotában és a pozitivista kriticizmus teljes kidolgozása mellett egy az emberi szabadságon alapuló új embereszményt fogalmaz meg, a negatív univerzalizmus világállapotként való értelmezésekor Broch egy fajta új univerzalizmus mellett tör lándzsát.

   A nagy távolságok azonban, s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, egy jórészt hasonló filozófiai analízis bázisán jönnek létre, és a két filozófiai pozíció különbsége tipológiai jellegű. 

   Az említett rejtett recepció a brochi negatív univerzalizmus és egy korai Nietzsche-vízió között áll fenn. Érdekes módon ez a szál nem közvetlenül értékfilozófiai, a fiatal Nietzsche állam-kritikájából nő ki. A modern állam, így a fiatal Nietzsche, nem a kulturális produktivitás irányában halad[20], és az államnak ez az elidegenülésként érzett fejlődése indítja el a szubsztanciális kapcsolatok felbomlását és válik a negatív univerzalizmus egyik átmeneti állomásává. Éppen a Schopenhauer, mint nevelőben írja le Nietzsche: „most a középkor jégmezőjén vándorlunk, minden olvad, és hatalmas pusztító mozgásba jött. Rögök türemkednek rögökre, minden part elárasztva... a forradalmat egyáltalán nem lehet elkerülni, és ez az atomok forradalma...”. Immár Nietzsche közvetlen közelségében is tanulmányozhatjuk tehát, mit is jelentett a negatív univerzalizmus ezen legelső és természetesen még nem brochi árnyalatú megfogalmazása. Nietzsche következő kérdése Broch számára is természetes: „Ki fogja korunk ilyen veszélyei láttán... az emberiességnek szentelni őrző- és lovagi szolgálatait?”.[21]

   Nemcsak a történetfilozófiai- kultúrkritikai diagnózis tényeiben ért egyet Nietzschével a fiatal Broch, de az egész vízió sajátosan politikafölötti, metapolitikai dimenziójának kiemelkedő szerepe is közös. Ez a megközelítés lehetővé teszi egyrészt, hogy a kultúrkritikai-történetfilozófiai diagnosztika egy korszak legapróbb részleteibe is behatoljon és feldolgozza azt, másrészről azonban, mivel mindent az értékek szférájában reprodukál, a diagnosztikából nem következnek közvetlen politikai ajánlások.

   A nietzschei, sőt már a brochi korszak is régóta elmúlt, ezért máig már szinte minden árnyalatát láthattuk és átélhettük az (eredendően egyáltalán nem a- vagy antipolitikus) értékekre alapozó kultúrkritika és történetfilozófia és a politika viszonyának

   A mi hermeneutikai horizontunk lett már elég tágas ahhoz, hogy az összes lehetőség birtokában helyes meghatározásokat hozzon. Bőséges eszmetörténeti és ideológiakritikai anyagunk van már arról, hogy miként lehetett a politika irányában instrumentalizálni az értékekre alapozó történetfilozófia metapolitikus tartalmait (Nietzsche fasiszta kisajátítása), de az is megtörtént már, hogy a várható politikai haszon reményében a másik politikai oldal ráhagyó jelleggel elfogadta saját ellenségének illegitim politikai instrumentalizálását (azaz instrumentalizálta az instrumentalizálást – ez történt a fasiszta Nietzsche-kisajátitás sztálinista jóváhagyásával és újabb kutatások kiindulópontjának való megválasztásával). Megjelent azonban ez dilemma a „büntetlenség” brochi tematizálásában is (amikor Broch a negyvenes évek elején más elemek mellett az értékekre alapuló történetfilozófiát is a humánus politikai lehetőségek ki-nem-használása miatt bírálja), de lassan a hatvanas évek végének neomarxista támadása is már történelem Broch ellen, ahol az értékekre alapuló történetfilozófiai szemléletmódnak nem egyszerűen politikamentességet vetettek szemére, de olyan, a politikát előre semlegesítő körmönfont írói stratégiát is, ami ellenállhatatlan erővel tereli a kutatást egy affirmatív magatartás, azaz a Broch maga által eleve elrendelt értelmezések marionettszerű reprodukciójának iránya felé[22].

   Még a művészeti modernség folyamatai is ezzel az alapproblematikával függenek össze. A (polgári) dekorativitástól való elfordulás ölt testet a francia impresszionista festészetben és a modernség francia költészetében. Broch elemzése, az egymással élet-halál harcban álló értékek harcának analízise itt is új helyzetet teremt. A művész harcol a polgár ellen, de logikája hasonló a polgár logikájához: „Mindig volt l’art pour l’art... ez nagyon is racionális magatartás - és egyáltalán nem tér el a vele mind logikailag, mind szociálisan rokon ‘business is business’-től...”.[23]

   A Berlinnel való összehasonlításban Broch visszamegy az osztrák történelem kezdeteihez, hogy máig szóló érvénnyel ragadja meg ennek a történelemnek nemcsak azokat a specifikumait, amelyeknek a kultúra vagy az értékek történetéhez van szerves köze. 

   Broch elemzi Hofmannsthalt, aki maga is a legelsők közé tartozik az osztrák identitás művészi és ideológiai megragadásában. Broch alapmeghatározásait (a barokk monarchia, a jozefinizmus, majd a tizenkilencedik század valamelyik uralkodó filozófiai harmonizmusának középpontba állítása) számos kutató vette át, így William M. Johnston vagy e sorok szerzője is.[24]

  Számos más értelmezéstől eltérően a császár (Ferenc József) Brochnál nem tragikus alakként jelenik meg, akinek tragikuma a sorscsapások görög nagyságrendű túlsúlyától származik, sokkal inkább az absztrakt, abszolút magány tudatos magára vállalásából.

   Csak utalhatunk itt arra, hogy ez a Ferenc József-értelmezés sokszorosan elterjedt volt a korban is, anélkül természetesen hogy ez az uralkodói imázs a Broch által megrajzolt nagy heurisztikus értékű és igen szigorú logika összefüggésében el lett volna helyezve. 

   Ezzel az absztrakt, kísérteties állammal szemben Broch ábrázolásában egy a politikától elforduló, esztéta-hedonista társadalom jelenik meg (amely vonás érintkezik tanulmányunknak egy késői, modern korra vonatkozó impresszionizmusával), amelyik az egyes társadalmi osztályokat az úgynevezett stílus-demokrácia magatartásával fogta össze.

   Érdekesen korrespondál a stílus-demokráciának ez a fogalma a porosz-német és az osztrák-magyar hatalmi komplexumoknak azzal az összehasonlításával, amelyet Berlin és Bécs eltérő modernségének meghatározására tekintettünk alapvetően szükségesnek. A Bécs jellemzőjeként kimutatott koegzisztencia abszolutizmus és jórészt megvalósuló parlamentarista liberalizmus között nagyon is izomorf módon építhető és épül is rá az absztrakt állam és a stílus-demokrácia eredendő kiindulópontjaira.

   Az “etika” és “esztétika” alrendszereinek konfliktusa ily módon Hermann Broch Ausztria–Magyarország-képének középponti mozzanatává válik. Finom kapcsolatokat teremt ebben a kivételes műben, hogy “etika” és “esztétika” e feszültsége nemcsak a politika vagy az államiság szférájában meghatározó, de a modernség elemzésének is kulcsa.[25]

   A negatív univerzalizmus kialakulása és a metafizika analógiájára javasolnánk az evilági mítosz terminusát.

   Ausztria már 1914 előtt mitológiává vált és hogy az értékvákuum és a negatív univerzalizmus világa sem fogja innentől kezdve már nélkülözni a mítosz világát.

   Ferenc József, úgyis (de nem kizárólag), mint a „láthatatlan főnök” vagy az „absztrakt magányosság hőse” már ugyancsak mítosz.

IRODALOM

BLEI Franz

    1916 Menschliche Betrachtungen zur Politik. München, Georg Müller.

BROCH Hermann

        1975 Kritische Gesamtausgabe. Schriften zur Literatur 1. Kritik. Kommentierte 

         Werkausgabe. 9/1. Band. Frankfurt am Main,  Suhrkamp.

KISS Endre

         2005 Friedrich Nietzsche filozófiája. Budapest, Gondolat.

MUSIL Robert

         1978 Gesammelte Werke, 7. kötet, Reinbek bei Hamburg Rowohlt.

NIETZSCHE Friedrich

   1980 Saemtliche Werke. Kritische Studienausgabe in 15. Baenden. Berlin – New York.

2018.06.26