HARMINC ÉV ZUGLÓBAN
Kardos Péter főrabbi 30 éve a zuglói
zsidó közösség lelkipásztora. Szép idő, különösen most, a mobilitás
korszakában, mikor oly gyakran változik sokaknál a munkahely, a hitestárs, a
lakóház, jelezve az új, a modernség iránti elkötelezettséget. Pedig ez külső jele
a mozgó világnak. Lehet, és erre a Főrabbi Úr is példa, hogy a megállapodottság a
haladásnak záloga, sőt feltétele. Az eredmény: mindig friss tervek, Zugló
közösségének tisztelete, ragaszkodása, ez utóbbit bizonyítja.
A hosszú útra visszatekintve Kesztenbaum Péter (akkor még így szólították) 54-ben,
a zsidó gimnáziumban érettségizett. Szakmát tanult, papírdoboz készítő lett. Az
üzem közel az iskolához és a rabbiszemináriumhoz, a József körút körül üzemelt.
Ha nincs 56, talán még ma is hajtogatná a dobozokat. 56 végén, 57 elején nagyon
sokan elhagyták az országot a forradalom bukása után. Objektív korban a
történészek majd kiderítik az okát, de tény, hogy a távozók jelentős
százalékban zsidó volt. Fogalmazhatnánk úgy, rendkívül érzékeny veszteséget
szenvedett a magyarországi zsidóság. A szeminárium hallgatósága, teljes létszámban
kivándorolt, rabbik, kántorok, sakterek és más funkcionálisok, valamint a hívek
tömegesen választottak új hazát, különösen vidéket.
Nem csoda, hogy a dobozoló üzemből hazafelé tartó ifjúra rászólt Scheiber
professzor, a szeminárium akkor megbízott vezetője: Kesztenbaum, nem akarsz az intézet
hallgatója lenni? A pozitív válasznak az is lehetett az oka, hogy a megszólított
átérezte, szükség van rá, segíteni kell a sorok rendezésében képződött űr
betöltésében.
58-ban rabbi és kántorszakon kezdte el tanulmányait. Talán az utolsó generáció volt
az övék, amikor nemcsak kiváló, hanem meghatározó nagy egyéniségek egész sora
alkotta a tanári kart, mint Scheiber Sándor, Richtmann Mór, Szemere Samu, Beneschofszky
Imre, Schweitzer József. A kántorképzésben Feleki Rezső énektanár és kántor,
Sirotta Sándor budai főkántor. A hallgatók között társa volt többek között
Csuló - a felejthetetlen Berger István -, Joel Berger - a jelenlegi stuttgarti főrabbi
-, B.I.G., azaz Benedek István Gábor, a jeles író.
A hiányt pótlandó már a rabbi- és kántorjelölteknek aktívaknak kellett lenniük.
Előimádkozni, Tórát olvasni hívták meg őket és nemritkán temetni, főleg
vidékre. Ez utóbbit úgy érezte, nem tudja folytatni. Könnyezve panaszolta, hogy
látni a zokogó árvát, a reszkető özvegyet, elviselhetetlen, megrázó élmény.
Ilyenkor még beszélni, búcsúztatni, szinte képtelenség. A legszívesebben vele
sírna a gyászolókkal. Dér István főrabbi vígasztalta, megszokja mindezt. Olyan
dolog, mikor egy fiatal orvos nem nyugszik bele, hogy betege meghal. Aztán megérti,
gyógyítani kell tovább, folytatni kell a hivatást. Kántorként először Budán
helyettesítette az ottani főkántort, a gyászoló három hétben, megszokott, hogy a
"közösség küldöttei" abban az időben mennek szabadságra. Beneschofszky
főrabbi óvta őt szereplése előtt: Vigyázzon, ne tévessze össze a h-át és a
ch-át, mikor hálelut mond, mert az előbbivel áld, az utóbbival átkoz, ezt ne
feledje.
62-ben befejezte a tanulmányait, mint kántor, Tóra olvasó funkcionált, a rabbi
tisztet 10 évig nem töltöte be. Civil foglalkozást vállalt, mivel több nyelven
beszélt, idegenvezető lett. Kispest, Csepel, Pesterzsébet körzetében Hochberger Laci
bácsi mellett folytatott szolgálatot, akit nagyon szeretett és tisztelt. Feleségét,
Juditkát is ő mutatta be neki. Nehéz volt a korosodó embernek a külvárosban járni,
így ráhagyta a körzetet.
Kardos Péter 1971-ben rabbi lett, és egy évig látta el a feladatát az említett
külvárosokban. Ekkor közölte vele Salgó László, a Budapesti Rabbiság Igazgatója,
hogy a következő hét péntekjétől, február elsejétől a Bét Áron Thököly úti
zsinagóga lesz hivatásának székhelye. Így került Zuglóba. Előtte 66-ban
végigülte a zuglói nyilas-per tárgyalásait, ahol megtudta, hogy az ottani
"hűség házából", ami most egy kocsma, átvitték a zsidókat a Thököly
úti imaházba és ott nyilas elkötelezettségüket bizonyítandó, tarkónlőtték
áldozataikat. Ezért nagyon meghatottan lépett a helyiségbe. Nevezettek emlékét
később kezdeményezésre emléktáblán meg is örökítették. A körzet elnöke, Éder
Jenő, kedvesen fogadta. A kép, amely elé tárult, lesújtó volt. Péntek este talán
összejött a minján, szombaton aligha. Az imaház valamikor orthodox volt, a bima a
hagyományok szerint középen van, (később elválasztó függönyt is helyezett
férfiak és nők közé), az akkori viszonyokat, amelyeket tapasztalt, sem besorolni, sem
minősíteni nem lehet.
Különösen egy Szimchász Tórai ünnep volt számára megrázó. A kislánya - talán
két éves volt akkor - egy kis zászlóval totyogott a bima körül, rajtuk kívül vagy
hárman voltak jelen. Így nem is tudták az imádkozást megtartani. Sác mác volt a
feladata, ami azt jelenti, hogy kántorkodott, Tórát olvasott, prédikált, az igaz tant
tanította. Talmud Tórát szervezett, színvonalas kultúr előadásokat tartottak,
pezsegni kezdett az élet Zuglóban. Egy ilyen kultúrösszejövetelen video filmet
vetítettek a müncheni olimpia terrorcselekményéről, illetve hogy hogyan torolta meg
az izraeli titkosszolgálat a történteket. Beszédében ki is fejtette, hogy elmúlt az
az idő, amikor büntetlenül lehetett a zsidókat ölni. Néhány nap múltán hivatták
az Állami Egyházügyi Hivatalba, ahol Lóránt István nevű funkcionárius fogadta, aki
szó szerint idézte az előadáson elmondott szavakat. Mutatott egy nyilas újságot, és
kérdezte, hogy ezt az időt sírja-e vissza? Mondta, hogy erről szó sincs. Udvariasan,
de határozottan felszólították, hogy fogalmazzon választékosabban. A szokásos
formában, hogy: rabbi úr, maga olyan bölcs, hogy megtalálja azt a hangot, amely
mindenki számára a legmegfelelőbb.
Az elhidegülésnek más jelei is voltak. A különböző vallású papok számára
rendszeresen tartottak értekezletet, tájékoztatást. Ilyenkor az előadók keményen
bírálták Izraelt és politikáját. Néhányszor egy-egy katolikus vagy református pap
felszólalt és védelmébe vette az Országot. A zsidó rabbiknak az értekezlet
elnökség villámló és számonkérő tekintete elől lehajtott fejjel hallgatni
kellett, mert úgy szólt az utasítás. Egyszer mégis felszólalt, de nem aratott
sikert, legalábbis a vezetők előtt. Az Új Élet munkájában részt vett, azonban a
halálozási rovatot bízták rá, úgy gondolva, hogy ott nem okozhat nagy felfordulást.
Nem csodáljuk, hogy a vázolt hangulatban egy német újság pályázatára reagálva,
Gőteborgi kántorfeladat betöltésére jelentkezett. Megnyerte a pályázatot. Az
Egyházügyi Hivatal feltünő gyorsasággal engedélyezte az utat és a szükséges
okmányok is akadálytalanul érkeztek. Nem mondták, de érezni lehetett, hogy nem
bánnák, ha nem jönne vissza. Elutazott tehát Svédországba a családjával együtt.
Gőteborg szép város, nagy város és hideg város. A kántorkodás mellett Talmud
Tórát is vezetett svédül. A jövedelme a többszöröse volt a hazainak, mégsem
érezte jól magát. Nemcsak az időjárást érezte hűvösnek. Azt mondják, a
kapitalizmusnál nincs jobb társadalmi forma a világon. Ez lehet, hogy igaz, de azért
elég kegyetlen.
Kardos Péterék egy év múltán úgy döntöttek, visszajönnek, a környezetük nagy
örömére. Szeretettel fogadták őket. Kiderült az is: a sorsa elől senki nem futhat.
Utánajött a kapitalizmus. Most már mi is láthatjuk, valóban kegyetlen. Az Új Élet
munkájába ismét bekapcsolódott, de rövidesen új feladatot, megbízást kapott,
talán az "új műsorhoz új férfi kell" alapon a lap főszerkesztője lett.
Már tíz éve, hogy a szerkesztőség élén áll.
Amiről még beszélni kell munkáját elemezve, az a prédikáció, melyben jelentős
sikereket ér el. Emlékszünk egy temetői megemlékezésre, amikor az akkori kormány
tagjai előtt - a helyhez szokatlanul - nyíltszíni tapsot ért el. A szónoklásban
példaképe Scheiber Sándor. Nem gesztikulál, bár hangsúlyoz, de nem emeli fel a
hangját. A lényegre, a mondanivalóra koncentrál. Gyakran használ hasonlatokat,
ízesen fűszerezi mondanivalóját. Sűrűn forgatja Scheiber Sándor beszédeit, amely
könyv alakban jelent meg, nekünk is ajánlja, mert mint mondja: csodálatos.
Megkérdeztük, miért nem gyűjti kötetbe prédikációit, hiszen felejthetetlenek, de
csak annak, aki hallotta. Jusson belőle azoknak is, akik nem jutnak el Zuglóba, mert
másik imaházhoz köti lakhelyük, vagy hivatásuk, megszokásuk. Vitatkozik. Őt az
aktualitás, a jelen sorskérdése izgatja. Néhány év múltán, mire a könyv
megjelenik, talán már érthetetlen az egész, az akkori aggodalom, az akkori gond.
Vitatkozunk. Kitől tudná meg hitelesen az utókor az elmúlt idők zsidóinak
mindennapos problémáját, ha nem saját lelkipásztoruk szavaiból? Minden beszéd
mögött dübörög a történelem. Példák egész sorát lehetne említeni, egész
napjainkig, akiknek prédikációin keresztül ismertük meg és értettük meg a kornak
gondjait. Kétségtelen, a nyomtatott szövegben hiányzik az imaház hangulata,
atmoszférája, még azt sem mondhatjuk, hogy a videot pótolhatja, mert azt szombaton,
ünnepnapon nem szabad használni. Na meg az írás, amely évezredek óta őrzi a
gondolatot. Biztos, az ilyen mű nem lesz bestseller, nem ér el rekord példányszámot,
és nem kapkodják egymás kezéből. De nem is tűnik és felejtődik el a divat
múlásával. Évtizedek múltán is pontos képet ad a régvolt időkről és biztos
átadja majd apa a gyermekének vagy tanító a tanítványának azzal a jelzővel, ahogy
Kardos Péter nekünk ajánlotta példaképének könyvét. Vagy ha nem is azzal -
legyünk tartózkodóbbak -, de annyit tanácsolva, olvasd el fiam, érdemes, nem fogod
megbánni, sokat okulsz majd belőle. Talán érveink nem lesznek hatástalanok a főrabbi
úrra, és meggondolja azokat.
Egyébként egész családja résztvesz a zuglói zsidó életben. Felesége, Judit a
nőtagozatot vezeti, lánya, Ági, aki két évesen zászlóval totyogott a bima körül,
Szimchász Tórakor - mint azt fent írtuk -, korának megfelelően mindig aktív
résztvevője volt a Thököly úti hitéletnek. Ma ismert hittantanár, most kapott
Várhegyi díjat, a Lauder Iskola témafelelőse. Vezeti a zuglói imaház Talmud
Tóráját, résztvesz az előadásokon és rendezvényeken. A főrabbi fia, László,
évek óta előimádkozó. Sőt, kántori teendőket lát el. Ha a szükség úgy hozza,
egyedül is levezet egy péntek esti vagy szombat délelőtti imádkozást. Az OR-ZSE
liturgia szakára jár. Most írja a szakdolgozatát.
Nem lennénk őszinték, nem írnánk meg, hogy bizony volt olyan időszak, amikor
távozáson gondolkodott. Szó volt a Dohány utcai főtemplomról, illetve Budáról. Az
első helyre történelmileg olyan időpontban hívták, amikor felemelt fejjel nem
fogadhatta volna el a megbízást. A másik esetben nem rajta múlt a terv meghiúsulása.
Visszagondolva ezen időkre, nem hogy nem bánja, hanem hálás a Gondviselésnek, hogy
így alakultak a dolgok. Jól érzi magát a környezetében és büszke az együttesen
elért eredményekre. Még sok terv található tarsolyában, amelyet meg szeretne
valósítani. Valami van, ami még ennél is fontosabb: a közösség is jól érzi magát
a társaságában. Nagyra értékelik munkásságát, felkészültségét, fáradozását
és az évfordulón kívánják, hogy legyen folytatás még sokáig, sok-sok évig.
Deutsch Gábor
|