AZ IGAZAK KÖZÉ
TARTOZOTT
- Húsz éve hunyt el Dr. Dér István
főrabbi -
"Az életünk egy része válik
tegnappá. Ami ma még szép és felemelő, akár a legillatosabb virágszál,
hervadásnak indul. Elsápad, elveszti legszebb színeit és az élet törvényei szerint
felölti magára a múlandóság palástját. Az ünnepi hangulatban halljuk a
figyelmeztető szavakat is: 'odom jöszaudau méofor, vöszaufau leofor', ember, porból
származol, és porrá leszel. Tudatossá kell tenned földi létezésed... Ugyanakkor
minden törekvésünk arra irányul, hogy a holnapunknak építő munkásaivá
válhassunk."
- Az Ő szavai ezek, amelyekkel tíz évvel ezelőtt köszöntötte a zsinagógai
esztendőt.
Egy nagy rabbi nemzedék utolsó tagjai
közé tartozott. Olyan családból származott, hogy gyermekkorától kezdve megismerte
és elsajátította mindazokat az alapvető erkölcsi- vallási törvényeket,
szokásokat, amelyek jellemzik az igaz embert. Mert Ő, igaz ember volt a szó legnemesebb
és legösszetettebb értelmében. Két világháborút szenvedett végig. Az elsőt
gyermekfejjel, s értetlenül, a másodikat rabbiként, gyülekezetének vallási
vezetőjeként, üldözöttként. Az Országos Rabbiképző Intézetben a legnagyobbaknal
tanult. Doktori disszertációját 1930.ban védi meg, Joseph Sambari-ról értekezik.
Avatása után, 1932-ben Battonyára került rabbinak, Közösségét tizenkét évig
hűséggel, alázattal szolgálta.
Átélte a kataklizma vészterhes
korszakát, amikor hívei élén a haláltáborba hurcolták. Közössége pusztulásra
ítéltetett, de néki az élet jutott osztályrészül. Családja elveszett, s mégis ő
nyújtott vigasztalást az arra rászorulónak. A szeretet szavát vitte el akkor is, a
zsidó gyászházakba és segítő keze soha nem gyengült. Egykori sok szenvedéséért
kárpótlást második hitvese, annak leánya és rajongásig szeretett unokája adott.
A háboru után az Árvaház, a Hunyadi
téri körzet, majd a Hegedüs Gyula utcai zsinagóga rabbija lett.
A bizalom magas tisztségre állította. Mint az Országos Rabbitanács elnökhelyettese a
vidéken rabbigyakorlatot folytató kollégák irányítója és atyai jó barátja volt.
Megnyilatkozásaiból, prédikációiból, vallási cikkeiből kiérződött
felelősségérzete, hivatása és önzetlen, szívből jövő szeretete vallásunk
iránt.
Temetésén Scheiber professzor e szavakat mondta:
" Tanít, prédikál, előadásokat szervez, híveivel tartja a kapcsolatot
templomban és otthonukban. Még betegen is állja a fáradtságot. Korán és későn ott
van az imánál, nem vonja ki magát a kázuáliák alól. Kevesen ismerték. Zárkózott
volt és magábaforduló. Hallgatással palástolta érzelmeit. Komoly volt, de nem komor.
Egy-egy megjegyzése megcsillantotta száraz humorát.
Az a nemzedék távozik sorra, amely Blaut
és Hellert tekintette tanítójának. Egy ideig még élnek a lelkekben, majd
beleszervülnek a történelembe, mert munkájuk segítette felépíteni a zsidó életet
a kataklizma után."
"A mélységből kiáltunk hozzád Teremtő Istenünk. Hallgattassék meg gyászba
olvadó fájdalmas szavunk."
A zsoltárköltő imája, s érzelmi világa fájdalmunk és hiányérzetünk hű
kifejezője. "Zécher cáddik livráchá - Az igaz emlékéből fakadjon
áldás" !
Dr. Schőner Alfréd
főrabbi |