Elhangzott az OR-ZSE
zsinagógájában 2010. 09. 08
-án.
A szeretet
szavával köszöntelek valamennyiőtöket itt, imával
megszentelt 133 éves zsinagógánkban, ahol immár több mint 13
évtizede rendszeresen felcsendül a Ros Hásáná-i tanítás.
Körbenézve itt, Istennek imával megszentelt templomában,
szemlélem, keresem az arcokat. Hála az Úristennek újból
együtt lehetünk, barátok, ismerősök, társak és tanítványok.
Ám sajnos vannak, akik hiányoznak.
Igazoltan,
mert az elmúlt esztendőben elszólította őket az Örökkévaló
akarata. Lélekben most a zsidó újesztendő első perceiben
rájuk is gondolunk, emléküket kegyelettel megőrizzük.
Érthető, hisz Ros Hásáná-t a zsidó hagyomány Jom
Házikáron-nak az emlékezés napjának is nevezi.
Gettó emlékmű
E meghitt
órában szóljon a tanítás, amely szívtől szívhez szól. A mai
prédikációmban a falakkal, a "falak" fogalmával foglalkozom.
Falakkal,
melyek elválasztanak.
Falakkal,
amelyek össze is köthetnek.
Falakkal,
amelyek védelmet nyújtanak.
Önálló
előadás témáját képezhetné, mondjuk a kínai nagyfal, vagy a
XX. század egyik történelmi szégyene: a berlini fal. Vagy
szólhatnék a Jeruzsálemet körül ölelő falról, amelyet úgy
hívnak szaknyelven Homot Jerusalájim, vagy Jeriko leomlott
várfaláról, amelyet éppen a sófár hangjai rendítettek meg,
vagy a Britanniában a mai napig látható un. Hadrianus
falról, amelyet latinul úgy neveznek "rigore valli aelli", a
határvonal, amely végighúzódott Hadrianus császár hatalmas
impériuma egyik jelképeként.
De nem
teszem más falról, falakról kívánok szólni.
Elsőként a
budapesti gettóról, a gettó faláról szólok. Aktuális ez
éppen ezekben a hónapokban, ezekben az években, amikor az
egykori pesti zsidó negyed rekonstrukciója kezdődik. A
megszépülő és elenyészett köntösét levéve, régi-új
épületekkel gazdagodó városrészben található emlékmű, a
zsidóságot különösképpen érintő, gettófalat ábrázol, amely a
Hősök temploma és a Dohány utcai zsinagóga közötti Hősök
Temetőjének bejáratánál áll. A falba épített emlékeztető
márványtábla történelmi eseményt megörökítő textussal
köszönti a látogatót.
Pár nappal
ezelőtt külföldi vendégeimmel ott jártam a pesti gettó
szomszédságában. Néztük az Emlékezés Fáját, rajta a Varga
Imre szobrászművész által megálmodott leveleket, melyeken
nevek, család és személynevek őrzik egy szörnyű kor, egy
gyilkos kor fájdalmas emlékét. Vendégeimnek, akik több
nemzedék óta a tengerentúlon élnek, de magyar gyökereik
vannak, részleteztem a történelmi tényeket, érzelmi
motívumokat sem kerülve, hiszen a soát követő első
korosztály tagjaként, szüleimtől, s az akkor még megmaradt
kicsinyke létszámú rokonságomtól ezerszer hallottam a
végzetes történetet. A szenvedést, a nélkülözést, a
megaláztatást, a megszégyenítést, az Isten képmására
teremtett ember méltóságának megalázását. A személyes
hangvételű mikro-előadás közepette sok ember gyűlt körénk és
hallgatták az "érdekes históriát". Egyiküknek, egy
jólöltözött harminc év körüli férfinak kérdése is volt. Így
szólt:
"Talán nem
is igaz az egész! Kitaláció? Fikció? A történelmi tények
torzítása". Jóval nyolcvan éven felüli hölgy lépett akkor
hozzánk, és az érdeklődők elé furakodva húzta fel karján a
blúzát egészen könyékig. Nem szólt semmit nem vádolt, nem
sírt nem panaszkodott, csak mutatta a karján a betű és a
szám kombinációját. Majd elcsukló hangon mégis megszólalt és
azt mondta: "ez az én kitörülhetetlen jelem. Igaz nem a
gettóból, hanem Auschwitzból"
A betű és a
szám kombinációja vádol, bizonyít, igazol, emlékezteti a
külvilágot, a kétkedőket, a gyanakvókat és bennünket, az
érintetteket, az üldözötteket, a túlélőket a követő
emberöltők tagjait. Hogy tartsuk életben az emlékezés és az
emlékeztetés fontosságát és a zsinagógai újév első
perceiben, emlékezzünk a falra, amely megkülönböztetett,
elválasztott, másodrangú állampolgárrá minősített.
S most hadd
szóljak pádovai élményemről. Nem olyan régen egy gyönyörű
itáliai városban jártunk oktatóinkkal és hallgatóinkkal.
Megnéztük a város zsidó emlékeit, majd megismerkedtünk a
középkori egyetemmel, ahol az igazi universitas jeleként
nemzetre és vallásra való tekintet nélkül tanultak, tanulnak
a diákok évszázadok óta.
Az "Emlékezés Fala"
Padovában
A
varázslatos épület udvarán egy meglepően érdekes szobrászati
kompozíció hívja fel magára a figyelmet,
Az
emlékmű alkotója: Jannis Kounellis, görög művész.
Mellette egy tábla nagyon szemérmesen
visszafogott emlékeztetővel.
Az emlékművet
2005-ben, az egyetem felszabadulásának 50. évfordulójára emelték, mely a
három ellenálló tudós hősies helytállását hirdeti.
Rector Concetto Marchesi és
helyettesei Egidio Meneghetti és Professor
Ezio Franceschini az egyetem egykori
rektorának, és társainak
emlékére állit örök
relikviát, akik 1944-ben nem engedelmeskedtek a náci őrület
kegyetlen intézkedéseinek, és előbb passzív rezisztenciára,
később tevékeny ellenállásra szólították fel az egyetem
minden polgárát. Oktatókat és hallgatókat egyaránt.
Harcoljanak, védjék meg erőszakkal megtámadott, leigázott
földjüket, tagadják meg a tanítást, illetve a tanulást
ideiglenesen, a szabadság kivívásáig. Védjék meg a
kiszolgáltatottakat.
A hősök
emlékét megörökítendő a művész elzarándokolt
Auschwitz-Birkenauba és onnan, "ágynak csúfolt" priccs
maradványokból, egy köteg fát hozott, és ebből építette fel
a pádovai egyetem udvarának központjában az Emlékezés Falát.
S most
szólok a harmadik falról, amelyet úgy ismerünk Kotel
Hámárávi a Nyugati fal, vagy ismertebb nevén
Siratófal. Nem véletlenül mondja róla a zsidó hagyomány "leolám
háschiná éná zázá mi kotel" "az isteni jelenlét soha nem
távozott el a Siratófaltól. Majdnem kétezer esztendeje áll
már a fal. Tudelai Benjámin, aki a világhírű nagy utazó
Marco Polo előtt, sok-sok évvel korábban már utazóként volt
ismert és elismert, járt Jeruzsálemben és látta hogyan
járulnak oda helybéliek, vagy a gálutban élők. Elsírják
fájdalmukat, vagy fohászkodjanak valakiért, valamiért, vagy
éppen örömük napján adjanak hálát a Mindenhatónak. 1967. óta
a Kotel végelegesen visszakerült Izraelhez. Azóta mindenki
látogathatja, vallásra való tekintet nélkül. Vallásosak,
világiak, hívők és olyanok, akik Istenben hinni még nem
tudnak.
Bár Micvá a Siratófalnál,
Jeruzsálemben
Legutóbbi
jeruzsálemi látogatásomkor felejthetetlen élményben volt
részem. Bár micvája alkalmából egy tizenhárom éves
mozgásában korlátozott kisfiú a zsidó közösség új, leendő
felnőtt tagja ott tette fel ünnepélyes körülmények közepette
először karjára és fejére a t'filint, az imaszíjat. Hitet
téve az ősi hagyományra, hogy fizikai és szellemi erejével
egyaránt a Mindenhatót szolgálja. Családtagok, barátok
vették körül az ünneplő sereget, akik között ott volt a
Tóra. Egy sz'fárádi Tóra, egy keleti Tóra e közösség
hagyományának megfelelően, színes szalagokkal feldíszítve.
Ringatózva, körtánccal vették körül az avatásra váró
fiatalt, akinek kellemes énekhangja töltötte be az étert. A
jelenlévők énekkel, tánccal ünnepelték a Tórát és az ifjút.
Az egyik ének így hangzott: "Veháikár, lo lefáchéd klál."
Magyarul: "a
lényeg, hogy soha ne félj!"
Majd a
pattogó hangú, lüktetésű éneket egy másik dallam váltotta
fel "Od Ávinu háj, ám Jiszraél háj", azaz Izrael népe él és
ugyan gondokkal teli, de a jövő felé is tekint. Számomra a
Nyugati fal, a Siratófal legújabb üzenete, legújabb tanítása
ez, reményt adva annak a hitemnek, hogy a Kotel egyre inkább
nem a fájdalmas könnyeké, hanem az örömmel teli hálának
könnyeié lesz.
Ros Hásáná
újévi áhítatában gondolatunk legyen tehát az emlékezésé is.
Azokra, akik mindig emberek tudtak maradni. Akik emberek
tudnak maradni. Akiknek személyes példája modernkori hősként
ott lebeghet a mindenkori ifjúság előtt. Ember ideálokat
kereső korunkban példamutató személyiségük világító fényként
sugároz az évtizedek messzeségéből is.
Az egyetemes
história és a családtörténet szegmenseiből szemezgetve
ünnepi tanításként adom át testvéreimnek e gondolatokat. A
kegyeletről a történeti hűség fontosságáról, a történeti
igazság fontosságáról, az emberi helytállásról, a családi
események fontosságáról. Életünk integráns részei ezek,
melyek a zsidó hagyomány légkörében a Ros Hásáná-i
önvizsgálatunk, avagy gondolati asszociációink,
kutakodásaink tárgyává válhatnak.
Most az ősi,
évszázados, vagy éppen újabb imádságainkkal a Mindenható
Istenhez fordulunk, megfogalmazva érzelmeinket, vágyainkat,
reményeinket, kételyeinket, bizonytalanságainkat.
Annak
reményében, hogy az Úristen meghallgatja fohászainkat.
"Sáná tová
tikátévu" "békés, áldott, örömmel és békességgel teli
újesztendőt kívánok valamennyiőtöknek
Ámen
Schőner Alfréd.
2010.09.08
|