Vissza a D'vár Torá-hoz

  

Ros Hásáná 5771

Elhangzott az OR-ZSE zsinagógájában 2010. 09. 08 -án.

A szeretet szavával köszöntelek valamennyiőtöket itt, imával megszentelt 133 éves zsinagógánkban, ahol immár több mint 13 évtizede rendszeresen felcsendül a Ros Hásáná-i tanítás. Körbenézve itt, Istennek imával megszentelt templomában, szemlélem, keresem az arcokat. Hála az Úristennek újból együtt lehetünk, barátok, ismerősök, társak és tanítványok. Ám sajnos vannak, akik hiányoznak.

Igazoltan, mert az elmúlt esztendőben elszólította őket az Örökkévaló akarata. Lélekben most a zsidó újesztendő első perceiben rájuk is gondolunk, emléküket kegyelettel megőrizzük. Érthető, hisz Ros Hásáná-t a zsidó hagyomány Jom Házikáron-nak az emlékezés napjának is nevezi.

Gettó emlékmű

E meghitt órában szóljon a tanítás, amely szívtől szívhez szól. A mai prédikációmban a falakkal, a "falak" fogalmával foglalkozom.

Falakkal, melyek elválasztanak.
Falakkal, amelyek össze is köthetnek.
Falakkal, amelyek védelmet nyújtanak.

Önálló előadás témáját képezhetné, mondjuk a kínai nagyfal, vagy a XX. század egyik történelmi szégyene: a berlini fal. Vagy szólhatnék a Jeruzsálemet körül ölelő falról, amelyet úgy hívnak szaknyelven Homot Jerusalájim, vagy Jeriko leomlott várfaláról, amelyet éppen a sófár hangjai rendítettek meg, vagy a Britanniában a mai napig látható un. Hadrianus falról, amelyet latinul úgy neveznek "rigore valli aelli", a határvonal, amely végighúzódott Hadrianus császár hatalmas impériuma egyik jelképeként.

De nem teszem más falról, falakról kívánok szólni.

Elsőként a budapesti gettóról, a gettó faláról szólok. Aktuális ez éppen ezekben a hónapokban, ezekben az években, amikor az egykori pesti zsidó negyed rekonstrukciója kezdődik. A megszépülő és elenyészett köntösét levéve, régi-új épületekkel gazdagodó városrészben található emlékmű, a zsidóságot különösképpen érintő, gettófalat ábrázol, amely a Hősök temploma és a Dohány utcai zsinagóga közötti Hősök Temetőjének bejáratánál áll. A falba épített emlékeztető márványtábla történelmi eseményt megörökítő textussal köszönti a látogatót.

Pár nappal ezelőtt külföldi vendégeimmel ott jártam a pesti gettó szomszédságában. Néztük az Emlékezés Fáját, rajta a Varga Imre szobrászművész által megálmodott leveleket, melyeken nevek, család és személynevek őrzik egy szörnyű kor, egy gyilkos kor fájdalmas emlékét. Vendégeimnek, akik több nemzedék óta a tengerentúlon élnek, de magyar gyökereik vannak, részleteztem a történelmi tényeket, érzelmi motívumokat sem kerülve, hiszen a soát követő első korosztály tagjaként, szüleimtől, s az akkor még megmaradt kicsinyke létszámú rokonságomtól ezerszer hallottam a végzetes történetet. A szenvedést, a nélkülözést, a megaláztatást, a megszégyenítést, az Isten képmására teremtett ember méltóságának megalázását. A személyes hangvételű mikro-előadás közepette sok ember gyűlt körénk és hallgatták az "érdekes históriát". Egyiküknek, egy jólöltözött harminc év körüli férfinak kérdése is volt. Így szólt:

"Talán nem is igaz az egész! Kitaláció? Fikció? A történelmi tények torzítása". Jóval nyolcvan éven felüli hölgy lépett akkor hozzánk, és az érdeklődők elé furakodva húzta fel karján a blúzát egészen könyékig. Nem szólt semmit nem vádolt, nem sírt nem panaszkodott, csak mutatta a karján a betű és a szám kombinációját. Majd elcsukló hangon mégis megszólalt és azt mondta: "ez az én kitörülhetetlen jelem. Igaz nem a gettóból, hanem Auschwitzból"

A betű és a szám kombinációja vádol, bizonyít, igazol, emlékezteti a külvilágot, a kétkedőket, a gyanakvókat és bennünket, az érintetteket, az üldözötteket, a túlélőket a követő emberöltők tagjait. Hogy tartsuk életben az emlékezés és az emlékeztetés fontosságát és a zsinagógai újév első perceiben, emlékezzünk a falra, amely megkülönböztetett, elválasztott, másodrangú állampolgárrá minősített.

S most hadd szóljak pádovai élményemről. Nem olyan régen egy gyönyörű itáliai városban jártunk oktatóinkkal és hallgatóinkkal. Megnéztük a város zsidó emlékeit, majd megismerkedtünk a középkori egyetemmel, ahol az igazi universitas jeleként nemzetre és vallásra való tekintet nélkül tanultak, tanulnak a diákok évszázadok óta.

Az "Emlékezés Fala" Padovában

A varázslatos épület udvarán egy meglepően érdekes szobrászati kompozíció hívja fel magára a figyelmet, Az emlékmű alkotója: Jannis Kounellis, görög művész.

Mellette egy tábla nagyon szemérmesen visszafogott emlékeztetővel.

Az emlékművet 2005-ben, az egyetem felszabadulásának 50. évfordulójára emelték, mely a három ellenálló tudós hősies helytállását hirdeti. Rector Concetto Marchesi és helyettesei Egidio Meneghetti és  Professor Ezio Franceschini az egyetem egykori rektorának, és társainak emlékére állit  örök relikviát, akik 1944-ben nem engedelmeskedtek a náci őrület kegyetlen intézkedéseinek, és előbb passzív rezisztenciára, később tevékeny ellenállásra szólították fel az egyetem minden polgárát. Oktatókat és hallgatókat egyaránt. Harcoljanak, védjék meg erőszakkal megtámadott, leigázott földjüket, tagadják meg a tanítást, illetve a tanulást ideiglenesen, a szabadság kivívásáig. Védjék meg a kiszolgáltatottakat.

A hősök emlékét megörökítendő a művész elzarándokolt Auschwitz-Birkenauba és onnan,  "ágynak csúfolt" priccs maradványokból, egy köteg fát hozott, és ebből építette fel a pádovai egyetem udvarának központjában az Emlékezés Falát.

S most szólok a harmadik falról, amelyet úgy ismerünk Kotel Hámárávi a Nyugati fal, vagy ismertebb nevén Siratófal. Nem véletlenül mondja róla a zsidó hagyomány "leolám háschiná éná zázá mi kotel" "az isteni jelenlét soha nem távozott el a Siratófaltól. Majdnem kétezer esztendeje áll már a fal. Tudelai Benjámin, aki a világhírű nagy utazó Marco Polo előtt, sok-sok évvel korábban már utazóként volt ismert és elismert, járt Jeruzsálemben és látta hogyan járulnak oda helybéliek, vagy a gálutban élők.  Elsírják fájdalmukat, vagy fohászkodjanak valakiért, valamiért, vagy éppen örömük napján adjanak hálát a Mindenhatónak. 1967. óta a Kotel végelegesen visszakerült Izraelhez. Azóta mindenki látogathatja, vallásra való tekintet nélkül. Vallásosak, világiak, hívők és olyanok, akik Istenben hinni még nem tudnak.

Bár Micvá a Siratófalnál, Jeruzsálemben

Legutóbbi jeruzsálemi látogatásomkor felejthetetlen élményben volt részem. Bár micvája alkalmából egy tizenhárom éves mozgásában korlátozott kisfiú a zsidó közösség új, leendő felnőtt tagja ott tette fel ünnepélyes körülmények közepette először karjára és fejére a t'filint, az imaszíjat. Hitet téve az ősi hagyományra, hogy fizikai és szellemi erejével egyaránt a Mindenhatót szolgálja. Családtagok, barátok vették körül az ünneplő sereget, akik között ott volt a Tóra. Egy sz'fárádi Tóra, egy keleti Tóra e közösség hagyományának megfelelően, színes szalagokkal feldíszítve. Ringatózva, körtánccal vették körül az avatásra váró fiatalt, akinek kellemes énekhangja töltötte be az étert. A jelenlévők énekkel, tánccal ünnepelték a Tórát és az ifjút. Az egyik ének így hangzott: "Veháikár, lo lefáchéd klál."

Magyarul: "a lényeg, hogy soha ne félj!"

Majd a pattogó hangú, lüktetésű éneket egy másik dallam váltotta fel "Od Ávinu háj, ám Jiszraél háj", azaz Izrael népe él és ugyan gondokkal teli, de a jövő felé is tekint. Számomra  a Nyugati fal, a Siratófal legújabb üzenete, legújabb tanítása ez, reményt adva annak a hitemnek, hogy a Kotel egyre inkább nem a fájdalmas könnyeké, hanem az örömmel teli hálának könnyeié lesz.

Ros Hásáná újévi áhítatában gondolatunk legyen tehát az emlékezésé is.  Azokra, akik mindig emberek tudtak maradni. Akik emberek tudnak maradni. Akiknek személyes példája modernkori hősként ott lebeghet a mindenkori ifjúság előtt. Ember ideálokat kereső korunkban példamutató személyiségük világító fényként sugároz az évtizedek messzeségéből is.

Az egyetemes história és a családtörténet szegmenseiből szemezgetve ünnepi tanításként adom át testvéreimnek e gondolatokat. A kegyeletről a történeti hűség fontosságáról, a történeti igazság fontosságáról, az emberi helytállásról, a családi események fontosságáról. Életünk integráns részei ezek, melyek a zsidó hagyomány légkörében a Ros Hásáná-i önvizsgálatunk, avagy gondolati asszociációink, kutakodásaink tárgyává válhatnak.

Most az ősi, évszázados, vagy éppen újabb imádságainkkal a Mindenható Istenhez fordulunk, megfogalmazva érzelmeinket, vágyainkat, reményeinket, kételyeinket, bizonytalanságainkat.

Annak reményében, hogy az Úristen meghallgatja fohászainkat.

"Sáná tová tikátévu" "békés, áldott, örömmel és békességgel teli újesztendőt kívánok valamennyiőtöknek

Ámen

Schőner Alfréd.
2010.09.08

Vissza a d'VAR Torá-hoz