Debrecen, 2004. május 8. - szombat délelőtt
Szeretettel köszöntöm egybegyűlt
híveinket, kik szombat reggel eljöttek Isten házába, hogy közös imádsággal
köszönjük meg az Örökkévalónak a napot és a lehetőséget.
Emor hetiszakaszában olvastuk a "Kidus Hásém", Isten nevének
megszentelését, és a "Chilul Hásém", Isten nevének
megszentségtelenítését, mint két alapvető fogalmat.
Testvéreim!
Minden zsidó közösségnek tudnia és éreznie kell, itt e határok között és a
határokon kívül, hogy a személyes példamutatás a legfontosabb. Hogyan és miképpen
viselkedik a tisztségviselő - vallási és világi egyaránt - abban a "kilében",
közösségben, ahol a bizalom egy fontos pozícióba állította. Úgy kell
élnie, viselkednie, hogy fel lehessen nézni rá. Ezt kívánja tőlünk az
Örökkévaló, ezt kívánja tőlünk emberi tartásunk. Ezt kívánja ősi irodalmunk a háláchá,
ezt kívánják meg a micvák, a vallási parancsolatok.
Mit kérünk a hívektől?
Közös fohászt! Nincsen zsidóság zsinagóga nélkül. S a zsinagógában
nincsen élet, ha oda nem járnak a hívek. Hányszor és hányszor hallottam már
rabbinikus pályafutásom alatt:
"Nagyon jó zsidó vagyok, de a zsinagógába nem nagyon járok..."
Te nagyon jó zsidó lehetsz, de ha kérhetem, gyere a zsinagógába is.-
válaszolom most is Ez a két dolog nem kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak!
"Nem tudok már imádkozni héberül." - hangzik a reagálás.
Az Örökkévaló meghallgatja akkor is, ha gondolatban imádkozol. Ha csendben, magadban
elmondasz egy fohászt. Tudd, hogy mindig van Valaki, aki meghallgatja!
Ez nem frázis! Nem feltételezés, hanem hitünkből adódó több ezer éves
tapasztalat.
Egyik hívem megbetegedett. Kórházba került, hatalmas operációja volt. Egy héttel
korábban eljött a sülbe. És imádkozott.
Pár héttel később felgyógyult és ismét eljött, magába fordulva mormolta:
"Újból tudok imádkozni. A műtét előtt pár perccel elmondtam egy
"varázsszót". Mielőtt megkaptam az altatót, és végleg rámborult volna az
örökkévalóságig tartó sötétség, azt mondtam magamban: Sömá Jiszráél Ádonáj
Elohénu Ádonáj Echád."
Ezután mindennap el fogom mondani!" - mondotta.
Fontos, ha minden nap egy mondatot elmondasz. Az első mondatot követi a második, a
harmadik, s így tovább...!
Ennek a közösségnek sok-sok minden mellett az egyik legnagyobb vívmánya, hogy
nagyon-nagyon nehéz körülmények között, de minden reggel és minden este próbál
"minjánt" szervezni.
Amíg van istentisztelet, amíg van "minján", amíg imádkozunk péntek
esténként, szombaton, adott esetben "háromszor" egy esztendőben, adott
esetben "csak" Jom Kipurkor, addig a közösség, fennmarad...!
Azt kérditek, hogy miért és honnan az erő?
Mindennapi "csodák", pedig vannak!
Elvesztett közösségek, pici mikroközösségek szerveződnek újjá. Tizenöt-húsz
esztendővel ezelőtt voltam Sopronban egy mártír-istentiszteleten. Alig volt ott
egy-két hittestvérünk, a jelenlevők többsége máshonnan érkezett. Úgy gondoltam,
hogy befejeződött a soproni zsidóság élete. Magyarország hitközség történeteinek
egyik legszebb múlttal rendelkező közössége megszűnt? S nagy-nagy örömmel, és
szombati csodának tartva hallottam ma reggel, hogy pár héttel ezelőtt, újra
szerveződött a soproni közösség.
Valami létrejött a semmiből, "jes méájin", teremtés a nem
létezőből.
Kell néhány szorgalmas ember, hivatását teljesíteni tudó zsidók, akik önzetlenül,
fáradságot nem ismerve felkutatják a lappangó lelkeket, és hívő szóval odaviszik a
zsinagógába.
Ma már harminc személyt számlál az ország egyik legkisebb, de mindenképpen újból
élő közössége. Sopron: civitas fidelissima.
Hogy miből az erő?
Táánit traktátusából idézem a gondolatot, amelyet Arany János, a magyar
irodalom talán egyik legnagyobb krónikása, is megörökít Az utolsó főpap
című versében.
Így tanították a mestereink:
"Amikor elpusztult az első Jeruzsálemi Templom, összegyűltek a közösség
maradék tagjai. És a Templom kulcsa ott volt a kezükben. És felmentek a Templom
legmagasabb szintjére, a tetőre. És így szóltak magukban, az Örökkévaló előtt. 'Megmérettünk,
és úgy látszik könnyűnek találtattunk', nem vagyunk méltók arra, hogy folytassuk a
hagyományt. (sic)
Nézz le reánk Urunk, mondották a megmaradottak, és így szóltak:
- Feldobjuk Neked a kulcsot Uram, és fogadd el tőlünk a Templom kulcsát, és a
közösség öregjei a feldobták azokat a magasságok felé.
És mintha egy égi kar nyúlt volna le, mondja a Talmud. Visszafogadta a kulcsot" (Táánit 29.)
Bíztatásképpen: eljön az idő, hogy "visszaadja" az Örökkévaló
a "kulcsokat" annak a közösségnek, amely megérdemli...!
Történelmi kataklizmákat, megpróbáltatásokat és szenvedéseket, ezernyi traumát
élt át zsidóságunk. Én mégis hiszem, hogy közösségünk méltó arra, hogy
visszakapja az Örökkévalótól az egykoron Neki átadott "kulcsokat".
A "kulcsok" most már "közelednek", érezzük a
jövetelüket. A mi feladatunk ebben itt, a környéken, de más országokban is, hogy
kinyissuk a közösségek ajtaját, fogadjuk szeretettel azokat, akik hozzánk jönnek.
Fogadjuk őket megértéssel, együttérzéssel és segítőkészséggel, adjuk meg nekik
mindazt, amit csak és kizárólag a hit képes adni az embereknek.
Ez a mi közös felelősségünk!
Hogy újból nyitva legyenek a zsinagógák!
Ne múzeumok legyenek, hanem élő intézmények. És meg fogjátok látni és fogjátok
érezni a hatalmas erőt, hogy odajönnek a némák, azok, akik eddig hallgattak, akik
eddig nem vállalták fel a zsidóságot, most átérzik a feladat nagyságát.
Látják, hogy nyitva van Isten háza, és elhangzik ott a szeretet és a megbékélés
szava. És ezekre a helyekre az örökkévalóságból - szellemi értelemben
persze - odajönnek a mi drágáink, akiket elragadott a történelem, akiket meggyilkolt
az előítélet. Ott lesznek a lelkünkben és a szívünkben mindazok, akiknek
megadatott, hogy természetes halállal haljanak meg.
A történelem során mindig voltak nehéz periódusok. A régi héberek azt mondták:  -
"Emberek, ezen is túl leszünk...!"
Mindig nehezen, mindig küszködve, mindig megpróbáltatással teli. De van egy hatalmas
erő, az Örökkévalóé, aki energiát önt a karokba, hitet ad a reményét
veszítettbe. Ő a Világ Alkotója, Ő részesítse áldásában ezt a közösséget,
adjon valamennyiőtöknek erőt, egészséget és boldogságot, sok-sok megértést és
belátást:
Álljatok Őrt!
Álljatok a vártán!
Vigyázzatok mindarra, mindazokra, akik gondjaitokra bízattak! Őrizzétek a jelent és
lássátok a jövőt, mert Ő, a Világ Alkotója megáldja kezeitek jutalmát!
Újból lesz Otthon! Felépül a Ház! Visszatérnek az eltévelyedettek!
S hallatszik még az öröm és vígság hangja közösségeitekben.
Én tudom! Én hiszem!
Schőner Alfréd |
