(Zsolt. 97.11)
Szerte a világon ezekben az órákban az
előbb elhangzott szavak csendülnek fel a Magasságok felé, a Világ Alkotója felé.
Ilyenkor együtt vagyunk valamennyien lélekben és érzelmekben. Azok, akiket elsodort az
élet, s azok is, akik véglegesen eltávoztak közülünk. Most, itt vannak a
szívünkben, dobognak a lelkünkben, szinte érezzük őket. Odanézünk arra az
"ominózus" helyre, és látjuk őt. Őt, aki felnevelt, aki irányította
lépteinket, s kirajzolódik előttünk a kép, amikor - sok-sok évtizeddel ezelőtt -
áldott emlékű apánk rátette kérges, fáradt kezét a fejünkre, és azt mondta:
"Jövoreheho ...", " a Jóisten áldjon meg fiam !". Ez az áldás
elkísér, ezt az áldás várjuk a magasságokból.
- "az elődök érdeme miatt"
részesítsen áldásában bennünket a Mindenható kegyelme.
Drága Testvéreim! Kol nidré este van, számunkra, zsidó emberek számára az esztendő
legfontosabb estéje.
"Minden folyó a tengerbe
rohan és a tenger mégsem telik meg".
(Kohelet 1. 7)
Igen, azt látjuk hogy az egymást követő nemzedékek lelki, érzelmi folyama lassan
beleszívódik az emberiség történelmébe, s az emberiség történelme még mindig
nyitott, tág, szabad és reménységgel teli.
Reménységgel teli?
Hogy is olvassuk? "Mindennek rendelt ideje van."
"Ideje van a sírásnak, és ideje a
nevetésnek. Ideje a gyásznak, ideje a táncnak. Ideje a kődobálásnak és ideje van a
kövek összeszedésének." - olvassuk Kohelet könyvében (Kohelet 3. 4-5.)
Mintha a bibliai szöveg kelne életre a bibliai földön, Atyáink országában,
Izraelben, ahol dobálják a köveket. Nincs olyan nap, hogy ne zuhanna zsidó emberre
kő, a pusztítás és a megsemmisítés köve. S most is úgy érezzük, talán megint -
távoli messzeségből - felénk akar dobni valaki, immár nem is követ, de mindent
elpusztító rakétát.
Mi pedig több emberöltő óta próbáljuk "gyűjtögetni" a köveket, a mi
életünk nem más, mint egy nagy "gyűjtögetés". Hol az összetört
mácévákat, sírköveket állítjuk fel, hol a megszentségtelenített, összetört
zsinagógák épületeit próbáljuk újraépíteni. Hol a megtaposott, megszégyenített
és megalázott életünk köveit szándékszunk kisebb darabokból újból- és újból
felépíteni.
"Mert ideje van a kődobálásnak, és ideje van a kövek összeszedésének."
Amikor erre a mai estére készültem, elém villant egy mondat, amely Jóma
traktátusából való (53./b). A talmudi egység a főpap imájáról szól. A főpap, a
Kohén Hágádol, egy évben egyszer belépett a legbelsőbb szentélybe, és imádkozott
mindenkiért. Először önmagáért, aztán népéért, családjáért, végül az egész
világért. Mi zsidók imádkozunk önmagunkért és imádkozunk másokért is, annak
reményében, hogy van, aki meghallgatja. A főpapi ima olyan gyönyörű volt, olyan
mély, olyan áhítattal teli, hogy annak leírása besímul a máchzorba, a nagyünnepi
imakönyvbe. Különleges látvány volt, ahogy a főpap bement a Szentélybe, és
mindenkiért imádkozott. A XX. század első évtizedeinek nagy tehetségű zsidó
költője, Kiss József így ír Az én imádságom c. versében:
"Mikor levetve papi bíborát,
S minden hivalgó földi éket,
A főpap öltött tiszta lenruhát,
S a legbensőbb szentélybe lépett,
Meghozni az urnak áldozatát,
S feloldani bűntől a népet."
Oly megrendítő volt egykor a főpap imája, hogy belevésődött a Tálmudba, íme
néhány szó az eredeti forrásból:
" Legyen meg akaratod szerint
Örökkévaló Istenem, Világ Alkotója, legyen ez az esztendő vízben és napfényben,
tűzben, világosságban bőséges, gazdag".
Sok-sok évezreddel ezelőtt két fogalmat emelt ki a főpapi áldás: sáná gsumá, a
vízzel telített évet, és sáná shuná, a napfénnyel, világossággal, tűzzel teli
évet.
Döbbenetesen okosak voltak a mi eleink.
A főpap olyan évet kért, ahol lesz elegendő víz. Nem kevesebb, nem is több. Pont
annyi, amennyi éppen kell.
Ha kevés a víz, szenved a természet Ugyanakkor, ha árvíz tombol, megsemmisül az
ember és környezete. Prága belvárosában embermagasságban dűbörög a hullám
áradata. Az Alt Neu Schul-ban, a legszentebb zsinagógák egyikében derékig ér a víz,
az emberek csónakkal járnak be a templomba. Petőfi szavait idézve "...a víz az
úr". Az ember nem tud, néha nem akar ellenállni a víz erejének.
Egy régi tanítómesterünk úgy fogalmazott, hogy léteznek tengerszemek, egykori
hatalmas óceánok kicsi maradványai. Magyarországon is vannak. És időnként,
napsütésben, szélcsendes időben fodrozódó fehér hullámokat lehet látni a
tengerszemek vizének tetején. A geológusok úgy tartják, hogy ez nem véletlen,
ugyanis a tengerszemek valahol összeérnek a föld mélyén. S amikor a távoli
messzeségben dübörög a tenger, s hatalmasak a hullámok, akkor ez a vajúdó erő a
tengerszemekben is érződik. Megmutatkozik a víz fantasztikus ereje.
A zsidó történelem olyan, mint a tenger. Bárhol a világon hatalmas történelmi
hullámok zajlanak, a tengerszemen érződik a hullám ereje. Bárhol a világon a
zsidósággal történik valami, a te kis "tengerszemedben", a te életedben is
lecsapódik az.
A Tálmud második mondatrésze így hangzik:
Sáná shuná, "legyen kellő mennyiségű fény", erő, ma azt mondanánk
energia. A költő úgy fogalmazott egykor:
"Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt - talán másnak ég."
(Kiss József: Tüzek)
Igen, a tűz melegséget ad, a tűz fényt ad és biztonságot. De lehet, van pusztító
tűz is. Gyakran olvasható a napilapokban, hogy távoli messzeségből diktátorok
fenyegetnek, hogy elküldik a "modern tüzet", és elpusztítják a zsidó
népet. Hányszor, de hányszor égett már Auschwitz tüze? Vajon lehetséges ez újból?
Lehetséges ?!.
A főpap tudta pontosan, miért imádkozik. Kellő mennyiségű vízért és olyan
energiáért, amely nem pusztít, hanem melegséget, nyugalmat áraszt.
Ez a sokat szenvedett, rendkívül sokat vesztett nép életre ítéltetett. Nehezen él,
néha küszködve, megpróbáltatásokkal tele, de tudja, hogy van, aki vigyáz reá itt
és az örök életben. Ő. aki Izrael Istene, aki óvta ennek a népnek léptét,
vigyázott rá a megpróbáltatások és a történelmi kataklizmák ellenére.
Amíg élünk, a szívünkben él a a remény, amely elpusztíthatatlan. Mert mi az a nép
vagyunk, akiről azt írja a próféta: ásziré hátikvá "a remény foglyai".
A bizakodásé és az optimizmusé.
(Daniel 12. 3.)
Ámen.
Mauricy Gottlieb: Jom Kipur a zsinagógában, 1878
|
