Prof. rabbi Schőner Alfréd:
"...Te adsz Uram fényt az emberek szemébe..."


Elhangzott: Pápa 2005. június 19, mártiristentisztelet

Megrendülten állok itt e helyen Pápa városának egyik zsidó temetőjének mártír-emlékműve előtt. Itt Pápán, amely a magyarországi zsidóság szellemi életének egyik centruma volt hajdanán. Ahol Közép-Kelet-Európa egyik legvirulensebb és legdinamikusabban fejlődő zsidó közössége élt más vallású, avagy más nemzetiségű helybeli polgárokkal egyetemben. Békében mindaddig, amíg közbe nem szólt a történelem és meg nem született az emberek lelkében a legszörnyűbb fogalmak egyike: a gyűlölet.

Pár esztendővel ezelőtt alkalmam volt megtekinteni Pápa egyik legszebb, s némi túlzással talán azt is mondhatnám, Európa architektúra-művészetének egyik legszebb épületét. A romjaiban is lenyűgözően varázslatos pápai zsinagógát az 1840-es évek közepén avatta fel a morvaországi születésű, de magyarrá lett rabbi Lőw Lipót. Ő azon kevés rabbik egyike, aki Kossuth Lajos hívó szavára 1848-ban a forradalmi hadsereg lelkészeként szolgálta a szabadság ügyét.

A pápai zsidó mártírok emlékműve


Romjaiban is különleges, monumentalitásában is mélyen emberi a pápai zsidó templom. S mint minden esztendőben, most is reményemnek adok hangot, hogy Pápa városa összefog, és renováltatja közös múltunk architektonikus csodáját, a több mint 160 éve álló épületet. Vajha lenne a zsinagóga épületében újból imával átitatott hangulat. Vagy lenne méltó folytatója, a zsinagóga eszmeiségének, a hitnek, a kultúrának, a szeretetnek és a békességnek.

Ha a zsinagógára vetem tekintetem, összeszorul a szívem. Belül bútorraktár, minden ablaka betörve, madár guanó és emberi fekália vegyülete borítja azt a padló mozaikot, ahol korábban emberek százai és ezrei dicsérték az Urat. Azon a helyen, ahol a világ Alkotójához szólt a fohász, és az imádság szavaival fordultunk és imádkoztunk az emberiség összességéért is. Néhány órával ezelőtt újból beléptem a pápai zsinagógába. Amit láttam, ismét megrendített. Az üresen kongó frigyszekrény egyik ajtaja hiányzik a másik letörve szakadtan segítségért, kiált. Tóratekercs - szerencsére - már nincs benne. A nér támid, az örökmécses, amely Isten szellemiségének szimbóluma, s az örökkévalóság lelkületét hirdetné, már évtizedekkel korábban kivétetett onnan. A frigyszekrény fölött magasodik a Tíz parancsolatot magába foglaló egykori két kőtábla, a hulló vakolat közepette. A sokat szenvedett kőtáblák meghurcoltan megalázottan hullajtották könnyüket. Sírtak a kőtáblák is. Lehunyt szemmel magam elé képzeltem az imádkozó emberek sokaságát. Pár pillanatig magam elé képzeltem az egykori négyezres pápai zsidóságot, amelynek e helyen ma legfeljebb egy ezreléke él. A XXI. század első éveiben új terminológiákat tanul az ember. S ezek közül az egyik: virtuális közösség. Tudomásul véve a visszavonhatatlan történelmi tényt, a kataklizmák egymást követő sorát, talán úgy fogalmazhatnánk egy virtuális közösség kialakulásának vagyunk tanúi. E közösség tagjai a világ különböző pontjain élnek, és legalább egyszer, talán a rebbe jahrzeitjén elzarándokolnak ide, hogy imájukkal fohászkodjanak a világ Alkotója felé. Ők, a pápai zsidóság még esetleges túlélői, vagy az őket követő generáció i, akik a pápai zsidó közösség hagyományát nemcsak nevükben, de liturgiájukban is őrzik. Kötődnek e helyhez, e hely múltjához, egykori jesivájához, zseniális rabbijaihoz, épületeihez és persze a temetőkhöz. Szüleik, nagyszüleik egykori szülőhelyéhez. Hiszen itt valamikor egy "kis Jeruzsálem" volt. E virtuális közösség összetart. Eljönnek évente egyszer, megmártóznak a még meglévő mikve vizében és az emlékek tengerében. Visszatérnek abba a városba, amely annak idején több mint hatvan esztendővel ezelőtt nem tudta, nem akarta megvédeni saját állampolgárait, akik a zsidó vallás törvényei szerint éltek és cselekedtek. A haza attól válik hazává, hogy valamivel több, mint a szülőföld. A szülőföldjét senki sem tudja megváltoztatni.

Az emlékű szimbólumai


A haza sok mindentől válhat honná. Többek között attól, hogy a haza elvárja, hogy ott élő polgárai vallásra való tekintet nélkül, szorgalmasan, dolgosan éljenek, tiszteljék a másikat, építsék a várost, gazdagítsák a kultúrát, tegyék szebbé a mindennapok világát. De a polgár is joggal várja el a hazától, hogy megvédje gyermekeit. Hogy ne engedje kiszolgáltatni, - hogy ne engedje marhavagonokba elszállíttatni koncentrációs táborokba, a különböző megsemmisítő helyekre. A haza egyik legnagyobb joga és kötelessége hogy az Isten képmására teremtett embert emberi méltóságában védje meg. Megakadályozva, hogy állampolgárai diszkriminálttá váljanak, s törvénybe iktassanak ellene mindenkori numerus claususokat, vagy numerus nullusokat, mert ennek következménye nem lesz más, mint az a kimondásakor is fájdalmas fogalom, amelyet németül úgy mondanak: Endlösung, a végső megoldás...

Járva a pápai zsinagógában, szinte magamon éreztem az egykoron ott imádkozók tekintetét, s a tekintetek üzenetét, fohászát és kérését; mindig emeljétek fel hangotokat, s ha kell, teli torokból is kiáltsátok: mi is emberek voltunk, itt éltünk, s lassan már emlékünk is elfelejtődött.

Jártam a zsinagógában, s a hurbán bét hámikdás asszociációját keltő falak között, a málló falfelülteken betűfoszlányokat kerestem, s találtam meg. Élve a modern kor technikai csodájával, néhány digitális fényképet készítettem. A computer technika segítségével a háttérből jobban kirajzolódtak az egykori ó-arany betűkkel írt szentírási mondattöredékek. Három szentírási szövegnek üzenetét tolmácsolom most.

1. Az első, amit megtaláltam:

A Zsoltárok XIX. fejezetéből vett citátumok ezek, amelynek nemes veretű magyar fordítását, a teljes szövegösszefüggéssel, Telekes Béla szavaival tolmácsolom nektek:

Törvényed szent tökéletesség
Lelkünkbe életet lehel,
S bölcs holnap, aki ma gyerek még
Igazságod Istenem nem veszhet el.


2. A következő faltöredéken a XIX. zsoltár 9. versének töredékét véltem felfedezni. Az arany karakter betűk itt-ott még ma is látszanak:

Te adsz - ha parancsod betöltve -
A szívbe kéjt, a szembe fényt,
Téged fél minden mindörökre
S áld igaz ítélőjeként.



S az előbbi idézet központi gondolata, amiért e klasszikus idézet a falra festetett: te URAM, te adsz fényt az ember szemébe.

3. A harmadik idézet volt legkevésbé olvasható. E mondattöredéket a Frígyszekrény feletti téglány alakú térbe, a két kőtábla vésett szövege alá festette a korabeli művész. Így:

"És alkalmat teremtek néked találkozni vélem, és mindig szólok hozzád itt a Födél (Frígyszekrény) árnyékában". (Smot 22.12)

Végigjárva a zsinagóga minden zugát, a déli peremen található -- úgynevezett - Chevra Kadisha kő feliratán kívül, az előbb említett három idézetet találtam csupán. Három idézetet, amely a letűnt múltat idézi, amely az egykoron megfogalmazott ideálokról regél, amely kifejezte az alkotók, az építők, az építtetők szándékát, s amelyekben hitbéli rendszerünk sarkkövei is benne foglaltatnak. Hadd idézzek újból a citátumokból egy-egy emlékezető gondolatot:

1. Igazságod Örökkévaló nem vész el soha...
2. Te adsz Uram fényt az emberek szemébe...
3. Újból találkozni fogok Veletek...

Kijöttem a zsinagógából, elköszöntem tőle. Búcsút intettem a XIX. század első fele építészete egyik remekművének, megpróbálva lezárni a lezárhatatlant, mintegy átérezve az egyik kapu oromzata fölötti reliefen levő idézet mondattöredékét, amely így hangzik: "Ez az a kapu, amelybe csak az igazak léphetnek be a legszentebb helyre."

Szabadjon idéznem a magyar irodalomtörténet élő klasszikusának Szabó Magdának szavait, aki így mesélte el nekem:
"Ha hazamegyek Debrecenbe, köszönök mindig ékes szép magyar szóval a debreceni nagytemplom két tornyának. A jobboldalinak azt mondom: csókolom Apuka. A baloldali tornyot pedig így köszöntöm: csókolom Anyuka."

Én nem vagyok református, hanem egyszerű de öntudatos zsidó. S mindig, amikor a pápai romtemplom, a híveitől megfosztott zsinagóga előtt állok, úgy köszönök neki talán annak a négyezer elhurcolt zsidónak a nevében is, akiket meggyilkoltak, úgy köszönök néki tehát, ahogy szülővárosomban Szabolcs-Szatmár megyében köszöntötték egymást azok, akiket összekötött a szeretet. S azt mondom: solajm áléchem, legyen áldott béke rajtad, te csodálatos kőhalom és legyen örök békessége azoknak, akik egykoron ezen fohásszal megszentelt falak között fordultak a Mennyek Urához.

Legyen végre békessége azoknak, akiket megölt a gyűlölet, és szülessen meg szívünkben a remény, hogy a holnap talán szebb lesz, mint amilyen a tegnap volt. Hogy eljön majd az az idő, amikor ember nem lesz embernek farkasa, amikor ember nem emel embertársa ellen fegyvert és a népek többé már nem ismernek háborút.
S az ember megadja a tiszteletet az élőnek, s megadja a tiszteletet a holtaknak, s tiszteletet a sírköveknek, amelyeket megszentségteleníteni, megalázni a Soá bűneire emlékeztet.
S mi hittel, alázattal s megrendültséggel a szívünkben gondolunk mártírjainkra, védtelenül megalázott szeretteinkre az egykori zsidó közösségekre, zsinagógákra és természetesen a sírkövekre is.
S mi emberek, kiknek megadatik, hogy újra, és újra megerősödjünk Isten iránti szeretetünkben, lehajtott fővel megrendült lélekkel a meghurcolt közösségek, az elmállott zsinagógák és a meggyalázott sírkövek árnyékában is azt mondjuk:

"Jiszgádál ..."

 

Vissza a DOKUMENTUMOK-hoz