Elhangzott: Pápa 2005. június 19,
mártiristentisztelet
Megrendülten állok
itt e helyen Pápa városának egyik zsidó temetőjének mártír-emlékműve
előtt. Itt Pápán, amely a magyarországi zsidóság szellemi életének
egyik centruma volt hajdanán. Ahol Közép-Kelet-Európa egyik
legvirulensebb és legdinamikusabban fejlődő zsidó közössége élt más
vallású, avagy más nemzetiségű helybeli polgárokkal egyetemben.
Békében mindaddig, amíg közbe nem szólt a történelem és meg nem
született az emberek lelkében a legszörnyűbb fogalmak egyike: a
gyűlölet.
Pár esztendővel ezelőtt alkalmam volt megtekinteni Pápa egyik
legszebb, s némi túlzással talán azt is mondhatnám, Európa
architektúra-művészetének egyik legszebb épületét. A romjaiban is
lenyűgözően varázslatos pápai zsinagógát az 1840-es évek közepén
avatta fel a morvaországi születésű, de magyarrá lett rabbi Lőw
Lipót. Ő azon kevés rabbik egyike, aki Kossuth Lajos hívó szavára
1848-ban a forradalmi hadsereg lelkészeként szolgálta a szabadság
ügyét.
A pápai zsidó
mártírok emlékműve
Romjaiban is különleges, monumentalitásában is mélyen emberi a pápai
zsidó templom. S mint minden esztendőben, most is reményemnek adok
hangot, hogy Pápa városa összefog, és renováltatja közös múltunk
architektonikus csodáját, a több mint 160 éve álló épületet. Vajha
lenne a zsinagóga épületében újból imával átitatott hangulat. Vagy
lenne méltó folytatója, a zsinagóga eszmeiségének, a hitnek, a
kultúrának, a szeretetnek és a békességnek.
Ha a zsinagógára vetem tekintetem, összeszorul a szívem. Belül
bútorraktár, minden ablaka betörve, madár guanó és emberi fekália
vegyülete borítja azt a padló mozaikot, ahol korábban emberek százai
és ezrei dicsérték az Urat. Azon a helyen, ahol a világ Alkotójához
szólt a fohász, és az imádság szavaival fordultunk és imádkoztunk az
emberiség összességéért is. Néhány órával ezelőtt újból beléptem a
pápai zsinagógába. Amit láttam, ismét megrendített. Az üresen kongó
frigyszekrény egyik ajtaja hiányzik a másik letörve szakadtan
segítségért, kiált. Tóratekercs - szerencsére - már nincs benne. A
nér támid, az örökmécses, amely Isten szellemiségének
szimbóluma, s az örökkévalóság lelkületét hirdetné, már évtizedekkel
korábban kivétetett onnan. A frigyszekrény fölött magasodik a Tíz
parancsolatot magába foglaló egykori két kőtábla, a hulló vakolat
közepette. A sokat szenvedett kőtáblák meghurcoltan megalázottan
hullajtották könnyüket. Sírtak a kőtáblák is. Lehunyt szemmel magam
elé képzeltem az imádkozó emberek sokaságát. Pár pillanatig magam
elé képzeltem az egykori négyezres pápai zsidóságot, amelynek e
helyen ma legfeljebb egy ezreléke él. A XXI. század első éveiben új
terminológiákat tanul az ember. S ezek közül az egyik: virtuális
közösség. Tudomásul véve a visszavonhatatlan történelmi tényt, a
kataklizmák egymást követő sorát, talán úgy fogalmazhatnánk egy
virtuális közösség kialakulásának vagyunk tanúi. E közösség tagjai a
világ különböző pontjain élnek, és legalább egyszer, talán a rebbe
jahrzeitjén elzarándokolnak ide, hogy imájukkal fohászkodjanak a
világ Alkotója felé. Ők, a pápai zsidóság még esetleges túlélői,
vagy az őket követő generáció i, akik a pápai zsidó közösség
hagyományát nemcsak nevükben, de liturgiájukban is őrzik. Kötődnek e
helyhez, e hely múltjához, egykori jesivájához, zseniális
rabbijaihoz, épületeihez és persze a temetőkhöz. Szüleik,
nagyszüleik egykori szülőhelyéhez. Hiszen itt valamikor egy "kis
Jeruzsálem" volt. E virtuális közösség összetart. Eljönnek
évente egyszer, megmártóznak a még meglévő mikve vizében és az
emlékek tengerében. Visszatérnek abba a városba, amely annak idején
több mint hatvan esztendővel ezelőtt nem tudta, nem akarta megvédeni
saját állampolgárait, akik a zsidó vallás törvényei szerint éltek és
cselekedtek. A haza attól válik hazává, hogy valamivel több, mint a
szülőföld. A szülőföldjét senki sem tudja megváltoztatni.
Az emlékű
szimbólumai
A haza sok mindentől válhat honná. Többek között attól, hogy a haza
elvárja, hogy ott élő polgárai vallásra való tekintet nélkül,
szorgalmasan, dolgosan éljenek, tiszteljék a másikat, építsék a
várost, gazdagítsák a kultúrát, tegyék szebbé a mindennapok világát.
De a polgár is joggal várja el a hazától, hogy megvédje gyermekeit.
Hogy ne engedje kiszolgáltatni, - hogy ne engedje marhavagonokba
elszállíttatni koncentrációs táborokba, a különböző megsemmisítő
helyekre. A haza egyik legnagyobb joga és kötelessége hogy az Isten
képmására teremtett embert emberi méltóságában védje meg.
Megakadályozva, hogy állampolgárai diszkriminálttá váljanak, s
törvénybe iktassanak ellene mindenkori numerus claususokat, vagy
numerus nullusokat, mert ennek következménye nem lesz más, mint az a
kimondásakor is fájdalmas fogalom, amelyet németül úgy mondanak:
Endlösung, a végső megoldás...
Járva a pápai zsinagógában, szinte magamon éreztem az egykoron ott
imádkozók tekintetét, s a tekintetek üzenetét, fohászát és kérését;
mindig emeljétek fel hangotokat, s ha kell, teli torokból is
kiáltsátok: mi is emberek voltunk, itt éltünk, s lassan már emlékünk
is elfelejtődött.
Jártam a zsinagógában, s a hurbán bét hámikdás asszociációját
keltő falak között, a málló falfelülteken betűfoszlányokat kerestem,
s találtam meg. Élve a modern kor technikai csodájával, néhány
digitális fényképet készítettem. A computer technika segítségével a
háttérből jobban kirajzolódtak az egykori ó-arany betűkkel írt
szentírási mondattöredékek. Három szentírási szövegnek üzenetét
tolmácsolom most.
1. Az első, amit megtaláltam:
A Zsoltárok XIX.
fejezetéből vett citátumok ezek, amelynek nemes veretű magyar
fordítását, a teljes szövegösszefüggéssel, Telekes Béla szavaival
tolmácsolom nektek:
Törvényed szent tökéletesség
Lelkünkbe életet lehel,
S bölcs holnap, aki ma gyerek még
Igazságod Istenem nem veszhet el.
2. A következő faltöredéken a XIX. zsoltár 9. versének töredékét
véltem felfedezni. Az arany karakter betűk itt-ott még ma is
látszanak:
Te adsz - ha parancsod betöltve -
A szívbe kéjt, a szembe fényt,
Téged fél minden mindörökre
S áld igaz ítélőjeként.
S az előbbi idézet központi gondolata, amiért e klasszikus idézet a
falra festetett: te URAM, te adsz fényt az ember szemébe.
3. A harmadik idézet volt legkevésbé olvasható. E mondattöredéket a
Frígyszekrény feletti téglány alakú térbe, a két kőtábla vésett
szövege alá festette a korabeli művész. Így:
"És alkalmat teremtek
néked találkozni vélem, és mindig szólok hozzád itt a Födél (Frígyszekrény)
árnyékában". (Smot 22.12)
Végigjárva a zsinagóga minden zugát, a déli peremen található --
úgynevezett - Chevra Kadisha kő feliratán kívül, az előbb említett
három idézetet találtam csupán. Három idézetet, amely a letűnt
múltat idézi, amely az egykoron megfogalmazott ideálokról regél,
amely kifejezte az alkotók, az építők, az építtetők szándékát, s
amelyekben hitbéli rendszerünk sarkkövei is benne foglaltatnak. Hadd
idézzek újból a citátumokból egy-egy emlékezető gondolatot:
1. Igazságod
Örökkévaló nem vész el soha...
2. Te adsz Uram fényt az emberek szemébe...
3. Újból találkozni fogok Veletek...
Kijöttem a
zsinagógából, elköszöntem tőle. Búcsút intettem a XIX. század első
fele építészete egyik remekművének, megpróbálva lezárni a
lezárhatatlant, mintegy átérezve az egyik kapu oromzata fölötti
reliefen levő idézet mondattöredékét, amely így hangzik: "Ez az a
kapu, amelybe csak az igazak léphetnek be a legszentebb helyre."
Szabadjon idéznem a magyar irodalomtörténet élő klasszikusának Szabó
Magdának szavait, aki így mesélte el nekem:
"Ha hazamegyek Debrecenbe, köszönök mindig ékes szép magyar szóval a
debreceni nagytemplom két tornyának. A jobboldalinak azt mondom:
csókolom Apuka. A baloldali tornyot pedig így köszöntöm: csókolom
Anyuka."
Én nem vagyok református, hanem egyszerű de öntudatos zsidó. S
mindig, amikor a pápai romtemplom, a híveitől megfosztott zsinagóga
előtt állok, úgy köszönök neki talán annak a négyezer elhurcolt
zsidónak a nevében is, akiket meggyilkoltak, úgy köszönök néki
tehát, ahogy szülővárosomban Szabolcs-Szatmár megyében köszöntötték
egymást azok, akiket összekötött a szeretet. S azt mondom: solajm
áléchem, legyen áldott béke rajtad, te csodálatos kőhalom és
legyen örök békessége azoknak, akik egykoron ezen fohásszal
megszentelt falak között fordultak a Mennyek Urához.
Legyen végre békessége azoknak, akiket megölt a gyűlölet, és
szülessen meg szívünkben a remény, hogy a holnap talán szebb lesz,
mint amilyen a tegnap volt. Hogy eljön majd az az idő, amikor ember
nem lesz embernek farkasa, amikor ember nem emel embertársa ellen
fegyvert és a népek többé már nem ismernek háborút.
S az ember megadja a tiszteletet az élőnek, s megadja a tiszteletet
a holtaknak, s tiszteletet a sírköveknek, amelyeket
megszentségteleníteni, megalázni a Soá bűneire emlékeztet.
S mi hittel, alázattal s megrendültséggel a szívünkben gondolunk
mártírjainkra, védtelenül megalázott szeretteinkre az egykori zsidó
közösségekre, zsinagógákra és természetesen a sírkövekre is.
S mi emberek, kiknek megadatik, hogy újra, és újra megerősödjünk
Isten iránti szeretetünkben, lehajtott fővel megrendült lélekkel a
meghurcolt közösségek, az elmállott zsinagógák és a meggyalázott
sírkövek árnyékában is azt mondjuk:
"Jiszgádál ..."
|
